Hazugságok a szerelemről

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A bántalmazó szerelmi vallomásai éles ellentétben állnak egyébként használt bántó szavaival. Mivel mindenki szeretetre vágyik, az áldozat hajlamos hinni a bántalmazónak, amikor az azt mondja: "Szeretlek." Végül is miért mondaná, ha nem gondolja komolyan? Ám annak, aki uralkodni akar a másikon, a szerelem merőben mást jelent, mint annak, aki egyenlőségre vágyik."

Nekem ezeket hazudta a szóbeli bántalmazó:

"Szeretlek"

"Imádlak"

"Nem tudok betelni Veled"

"Téged nem lehet nem szeretni"

"Téged csak szeretni lehet"

"Te vagy az én élő lelkiismeretem"

"Nem is érdemellek meg Téged" 

És én mindezt elhittem, pedig sajnos, nem volt igaz.

"A szóbelileg bántalmazó kapcsolatban a legalapvetőbb kettős üzenet a "Szeretlek" (vagyis a kedves szavak) és a "Nem szeretlek" (vagyis a bántó szavak). A szóbeli erőszak egyik legáltalánosabb közege a házasság vagy az elkötelezett párkapcsolat. A házasságról és elkötelezett párkapcsolatokról szeretjük azt hinni, hogy ezek szereteten alapuló kapcsolatok. Az ilyen kontextusban megélt bántalmazás eleve megőrjítésnek számít, mivel azt a kétértelmű üzenetet közvetíti, hogy ez itt az otthonom (vagyis egy biztonságos hely) és ez az a hely, ahol bántanak (vagyis egy nem biztonságos hely)."

"Csak az uralkodás okoz efféle "problémákat. A szerelem soha."

Még a legutolsó, négyhónapos intenzív bántalmazási időszakban is ilyen cinikus volt:

Egyik alkalommal, amikor sírtam, megkérdezte, mi a bajom. Csak némán ráztam a fejem, és erre gondoltam: semmi új, csak az, amiket mondtál, ahogy viselkedtél az elmúlt 4 évben és főleg az elmúlt hónapokban, ami miatt állandóan sírok, nyugtatókat szedek, és pszichiáterhez járok. Erre megkérdezte: Szeresselek jobban? Bólogattam, és közben potyogtak a könnyeim. "Miért? úgy érzed, nem szeretlek eléggé?" - hangzott a cinikus kérdés. Kb. rá egy hónapra elhagyott.

Egy másik alkalommal, amikor éppen a pszichiáterhez mentem, azt kérdezte, hogy most azért sírok-e, mert a pszichiáterhez megyek. Megint csak ráztam a fejem, és megdöbbentem a cinizmusán, hiszen pont fordítva van: azért megyek a pszichiáterhez, mert sírok, és az ért sírok, mert ő bánt.

"bármilyen fájdalmas is, belátni, hogy a bántalmazó nem szereti, nem értékeli, nem tiszteli."

Sajnos,  az sem nyújt vigaszt, hogy ez nem az én hibám:

"ellenségességnek semmi köze az áldozathoz, mégis erősen hat rá. Ez akkor is mély érzelmi fájdalmat okoz neki, ha nem ismeri fel társa ellenségességét és úgy véli, hogy (bár maga sem érti, miért) valamiképpen ő felelős a társa dühéért."

Leírhatatlan az a fájdalom, amit érzek. Még mindig az az érzésem, hogy ez csak egy rémálom, amiből majd felébredek, hiszen én boldogan éltem.

"Hihetetlenül fájdalmas és szívszorító azzal szembesülni, hogy a férfi, akit szeretek, ellenséges velem."

A kisfiam a minap megkérdezte, hogy ha lehetne 3 kívánságom, mi lenne az. Azt mondtam, nekem csak egy van. Hogy bárcsak ne történt volna meg ez az egész, és boldogan élnénk.

Ezt pedig itt olvastam:

"Tudnia kell azonban, hogy a szeretet nem érzés, hanem viselkedés. Ha valaki azt mondja, hogy szeret bennünket, ám a szavaival és tetteivel megaláz, fájdalmat okoz, kicsivé és gyengévé tesz, akkor ez nem szeretet! A szeretetnek nemcsak a szavakban, hanem elsôsorban a viselkedésben kell testet öltenie."

Jó vagy rossz dolog a sírás?

A sírás jó, mert érzéstelenít. Endorfin felszabadulással jár, ami természetes érzéstelenítő. Így csökkenti a lelki fájdalmat és a stresszt, oldja a feszültséget. Kiválasztódik az oxitocin hormon is, mely azt a vágyat ébreszti a síró emberben, hogy megöleljék vagy megérintsék.

A sírás rossz, ha látja a szóbeli bántalmazó. Mert az ő szemében a sírás a gyengeség jele. Az áldozat gyengesége az ő hatalmát növeli, a bántalmazást pedig fokozni fogja, nem pedig csökkenteni, mint ahogyan azt az áldozat jogosan elvárná.

Patricia Evans könyve így ír erről:

"abban reménykedik, hogy társa egyszercsak megérti, mivel okoz neki fájdalmat, és többé nem teszi azt."

A sírás jó, mert együttérzést vált ki az emberekből. De nem a szóbeli bántalmazóból. 

Patricia Evans könyve így ír erről:

"A szóbeli bántalmazó általában nem törődik a fájdalommal, amit viselkedésével okoz."

"Egy egészséges párkapcsolatban az egyik ember nem kiabál a másikkal, nem kezeli le, nem okoz neki fájdalmat, és ha valaki netán mégis megsérti ily módon a másik ember méltóságát, az kivételes és előzmény nélküli esemény, amelyet az illető minden erejével igyekszik jóvátenni."

A sírás rossz, ha napokon át, egész nap tart. Mert ettől könnyen depresszióba eshetsz.

"A bántalmazottak egyik leggyakoribb diagnózisa a depresszió. Míg a bántalmazásnak valóban lehet következménye depressziós állapot, a probléma elsősorban a bántalmazás maga." 151. oldal

Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti

Carol Kuykendall írja: „A lányom már előrehaladott várandós volt, amikor levágatta a haját… azelőtt hosszú volt, most divatosan rövid lett. Megpróbált hozzászokni új kinézetéhez, amikor összefutott egyik barátnőjével. »Ó, nem! – jajdult fel a barátnője – Ez nem tetszik.« Aztán megpróbálta valahogy megmagyarázni szavait, ezért gyorsan hozzátette: »Ismersz engem, én mindig megmondom az igazat.« Ahogy továbbmentünk, a lányom elmondta, hogy szerinte mit tehetett volna barátnője az igazságával aznap! … 

Ez az eset még figyelmesebbé tett azokra a kritikus pillanatokra, amikor egy beszélgetés során választás előtt állok: Kimondjam, amit gondolok, vagy tegyek lakatot a számra? Folyton azt hallom, hogy a »Megmondom úgy, ahogy van« és az »Add igazi önmagad!« jót tesz a kapcsolatoknak. 

Elárasztanak minket a valóságshow-k és nagy önvallomások a beszélgetős műsorokban, vagy az érzések és gondolatok kiteregetése a Facebookon – emiatt csak még jobban tiszteljük a szavahihetőséget. 

De van valami, amit én jól tudok magamról: ha kimondanék mindent, amit gondolok, azzal akár meg is ölhetném az utamba akadó embereket. Ráadásul attól, hogy én gondolok valamit, még nem biztos, hogy az igaz is. Jó tehát feltenni a kérdést: Segít ez, vagy árt a másik embernek vagy a kapcsolatunknak? Mi a helyzet az időzítéssel és a hangsúllyal? Például egy bántó megjegyzés a párunk kinézetére, amikor ő nem tehet semmit, hogy változtasson rajta, csak azt éri el, hogy egész este zavarban legyen.” 

A Biblia azt mondja: „Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti” (Példabeszédek 29:11). 

Sokkal fontosabb tudni azt, hogy mikor kell csendben maradni, mint azt tudni, hogy mit kell mondani. Erre gondolt Pál is, amikor ezt mondta: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják” (Efezus 4:29).

www.maiige.hu

Úgy gondolja, hogy igaza van

Egyszer a kisfiammal mentünk haza, amikor szóba került az elütött kandúr cicánk. Azt mondta a fiam, hogy abban reménykedett, hogy ez az eset megváltoztatja a szóbeli bántalmazó viselkedését. Mondtam neki, hogy sajnos, a változásra semmi esély, nekünk kell okosnak lenni, védeni saját magunkat úgy, hogy bármit is mond rólunk vagy nekünk, mi tudjuk magunkról, hogy értékesek vagyunk, elkerülni a konfliktusokat, nem adni támadási felületet, mert ő az erősebb.

- De miért ilyen? - kérdezte ő.

- Mert azt hiszi, igaza van. - válaszoltam.

- De hát ez betegség, menjen el pszichológushoz!

- Ez nem betegség, csak másképp gondolkodik, mint mi - mondtam, és hozzátettem: különben sem lehet valakit akarata ellenére pszichológushoz küldeni, vagy ha mégis elmegy, de nem akar megváltozni, akkor csak pénzkidobás az egész.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"Alan Jenkinst idézve: Sok bántalmazó férfi nem gondolja magáról, hogy szexista vagy nemi szerepeken alapuló sztereotípiákat vallana a nőkről és a gyerekekről. Családtagjaikkal való bánásmódjukat egyenlőnek és igazságosnak látják,"

" a bántalmazó saját definíciója szerint viszonyul áldozatához és a kapcsolathoz, sőt, önmagához is, méghozzá úgy, hogy neki mindenben igaza van, és ő nem bántalmazó."

"Az ellenkezés szintén jó példa az érzelmi éretlenségre. Egy négyéves gyerektől, aki csak most tanulja, hogyan működik a világ, az ember gyakran hallja: "Nem is igaz", "Rosszul tudod". Egy négyéves számára saját nézőpontja az egyetlen nézőpont.  A gyerek azt akarja, hogy a világ állandó és biztos legyen. Az érett felnőtt elismeri, hogy a világ nem ilyen, és hogy annyi nézőpont létezik, ahány ember."

Bennem - sok más mellett - azt is kifogásolta a szóbeli bántalmazó, hogy nem állok ki magamért a munkahelyemen. Hiába magyaráztam neki, hogy nem ismerhetek minden körülményt, ami egy adott döntés meghozatalára sarkallta a főnökeimet, lehetnek más szempontok is, amiket én nem ismerek, nem tudok vagy nem értek. Ő erre csak annyit mondott, hogy konfliktuskerülő vagyok, és nem vállalom fel a konfliktusokat se a munkahelyemen, se a gyerekeimmel szemben. Miközben én csak tiszteletben tartottam mások határait - ellentétben vele.

"Véletlenül" behúzott egyet

Ez nekem fel se tűnt, mert tényleg véletlennek tartottam a dolgot. A nagyobbik gyermekem hívta fel rá a figyelmemet, aki szintén olvasta Patricia Evans Szavakkal verve című könyvét, melyben ez áll:

"A szóbeli bántalmazás különösen sok esetben eszkalálódik fizikai bántalmazássá, amely esetleg szintén burkoltan, "véletlen" lökdösés, arrébbtolás, összeütközések formájában kezdődik és csak később csap át nyílt verésbe."

Nálunk ez úgy történt, hogy a szóbeli bántalmazó azt "játszotta", hogy bokszol velünk, és az arcunk felé ütött ököllel, de az arcunk előtt pár centivel visszafogta az ütést. A fiamnál kétszer, nálam egyszer azonban nem sikerült visszafogni időben, nekem a szám vérzett be, a fiamnak az orra. Amikor mutattuk neki, hogy mi történt, akkor: "jaj, bocsika, nem direkt volt".

A másik módszer a "vizes törülközős", amikor addig-addig csapkodott a fiam felé vele, miközben jókat nevetett, amíg tényleg eltalálta. Az eredmény: nagy vörös hurka a combján.

A lányom ide sorolja azt is, amikor a vállát nyomorgatta, nekem meg a combomat. Mindketten minden alkalommal kértük, hogy ne tegye, mert fájdalmat okoz és kellemetlen érzés. Nekem ilyenkor mindig ezt mondta: "Nem tehetek róla, hogy ilyen jó húsod van, annyira jó nyomorgatni." Mondtam, hogy nekem viszont nem jó érzés. Erre azt válaszolta, hogy nem baj, neki jó érzés, és tulajdonképpen nekem is, csak úgy mondom, hogy nem jó.

Mindig csinosan öltözködöm, gyakran hordok magas sarkú cipőt. Ennek sajnos az a következménye, hogy bőrkeményedés alakul ki a talpamon. A szóbeli bántalmazó ezeket előszeretettel vágta ki ollóval. Mindig ő ajánlotta, hogy megcsinálja. Egyszer úgy belevágott a lábamba, hogy vérzett, és napokig sàntikáltam. Később is mindig kérdezte, hogy kivàgja-e. Féltem nagyon, hogy megint fájdalmat okoz, de mindig engedtem.

Olyan valami elvesztését gyászolom, ami sosem volt az enyém

Ptricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A szóbeli bántalmazás felismerése ugyanakkor érzelmi fájdalommal jár. Hozzátartozik a veszteség - az illúziók elveszítése - és e veszteség meggyászolása."

"Ha szakít párkapcsolata illúziójával és elveszít egy álmot, úgy érezheti, hogy gyászol. Gyászolja mindannak az elvesztését, ami az elszenvedett erőszak miatt kimaradt az életéből, és amit elmulasztott.
A gyógyulás folyamatának  szerves része a veszteségek meggyászolása, ez pedig szerves része a lelki felépülésnek. Az életben e tekintetben gyászunk tárgya voltaképpen olyasmi, ami sosem lehetett a miénk. Az egykori bántalmazott például felismerheti, hogy a társa azért nem fogadta el őt sohasem, mert valójában arra vágyott, hogy ellenőrzése és uralma alá vonja őt. Gyásza részben abból fakad, hogy egy emberi szükséglete kielégítetlenül maradt - egy számára fontos érték sosem nyert létjogosultságot. E veszteséget - valami olyasminek az elvesztését, ami sosem volt az övé - csak úgy élheti át, ha lelke mélyén tisztában van szükségleteivel és jogaival.
Ebben az értelemben a gyász tulajdonképpen nem más, mint annak tudatos elismerése és kimondása, amit lelkünk mélyén már tudtunk. A gyászon keresztül tudatosítjuk magunkban lelkünk valamely értékes vonását, és veszteségünk meggyászolásával oly módon gyógyulunk meg, hogy ezt az értéket beépítjük önmagunkba. Ezáltal teljesebb emberré válunk. Amikor a szóbeli bántalmazás áldozata rájön, hogy nem szerették, hanem ellenőrzés alatt tartották, éppen azért gyászolja meg a szeretet hiányát, mert már tudja: ő igenis szeretetre méltó és tiszteletet érdemel."

Ehhez nem is tudok mást hozzáfűzni, annyira kifejezi az érzéseimet, csak annyit: köszönöm, Patricia. És Neked is, aki olvasod ezt a blogot, azt kívánom, meríts ebből erőt. Nem fog azonnal sikerülni, hanem csak nagyon lassan, és olyan is lesz, amikor úgy érzed, már túl vagy rajta, aztán pedig visszaesel.

Tudnod kell, hogy van legalább egy (de általában több - szüleid, testvéreid, gyermekeid) ember, aki szeret Téged és aggódik érted. Fogadd el a segítségüket, és legyél hálás érte.

Erősítsd úgy az önbizalmadat, hogy sorban megvalósítod azokat a dolgokat, amelyekben a szóbeli bántalmazó eddig korlátozott vagy nem tartott rá képesnek. Én például most sokat biciklizek, és kertészkedek, barkácsolok a ház körül. Ha valamiben segítségre van szükségem, akkor kérek, és kapok. A szüleim most nagyon sokat segítettek a hétvégén, és az "elfelejtett", "abbahagyott", "be nem fejezett" és "be nem tartott ígéretek" közül sokat kipipáltunk.

Idegenektől is kérhetsz segítséget, meg fogsz lepődni, hogy milyen készségesek egyesek. Pl. benzinkutas, vízvezeték szerelő, stb.

Hallgasd meg, és hidd el azokat a véleményeket, amik Rád nézve pozitívak. Tedd ezeket magadévá, és előbb-utóbb észre fogod venni, hogy azok a tulajdonságaid, amelyeket a szóbeli bántalmazó hibaként rótt fel Neked, valójában a Te személyiséged értékes részei. Például nekem azt is felrótta, hogy "túl jó vagyok". "Túl szelíd vagy, veled még veszekedni se lehet". "Látod, annyira jóságos vagy, hogy még azt a egyet se tudod agyonnyomni." "Ne legyél ennyire konfliktuskerülő." - persze nem vele, hanem másokkal.

Ptricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"Felépülése során valószínűleg új adottságokat, képességeket fedez majd fel magában és másképp fogja értékelni önmagát. Ha képességeit folyamatosan leszólták és bagatellizálták, most talán ráébred, hogy amit eddig hibának tartott magában, az tulajdonképpen értékes adottság. A szabadság és a megfelelő lelki közeg hatására életkedve kivirágozhat."

Miért nem tudott "jó ember" maradni?

Ha valaki egy hazug álomvilágban él, mint amiben én éltem, és abban boldog, akkor az neki jó. Főleg, ha sosem pukkan szét a buborék. Csakhogy a buborékoknak az a tulajdonságuk, hogy előbb-utóbb szétpukkannak.

Miért nem tudott "jó ember" maradni a szóbeli bántalmazó? Azért, mert a változás, amit előidézett magában, nem a saját belső igényéből fakadt, hanem valamilyen cél elérése érdekében tette. Hogy ez a cél az volt, hogy egy új esélyt adjon magának a boldogságra, vagy hogy a segítségemmel felépítse álmai házát, vagy hogy szeressék, teljesen mindegy. A lényeg, hogy, ahogy Patricia Evans írja a Szavakkal verve című könyvében:

"A bántalmazóknak azért kell felhagyniuk az erőszakkal, mert nem akarnak másokat bántó emberek lenni."

Ha nem magáért a változásért akar megváltozni, akkor soha nem fog neki sikerülni.

"Nem valószínű, hogy könnyen megváltozik majd (ha egyáltalán hajlandó megváltozni) az a férfi, aki bűnbakot keres, hogy más rovására uralkodhasson, ellenőrzést gyakorolhasson vagy kiengedhesse a dühét. Ez különösen igaz egy új kapcsolatra, amelybe a férfi még csak kevés energiát fektetett. Valószínű, hogy amint az újdonság varázsa megkopik, a társa egyre inkább bántalmazóvá válik"

Amikor 2011-ben kipukkadt a buborék, az anyukájához fordultam segítségért, aki együtt sírt velem, mert (mint ahogy azt egy korábbi bejegyzésemben írtam) örült, és hálás volt nekem azért, hogy "jó embert csináltam" a fiából. Akkor azt mondta, hogy csodálkozott is, mert a saját gyerekeivel sosem látta így együtt játszani, mint ahogy az enyémekkel még az elején.

Akkor még nem tudtam, amit később olvastam Patricia Evans Szavakkal verve című könyvében:

"az áldozat nem látja át, hogy egy bántalmazó személyiség a másik feletti hatalmat keresi, ezért nem képes arra az empatikus megértésre, amelyet a szerelem és egy párkapcsolat igényel."

Úgy kezdődött minden, mint a mesében

Erről nagyon nehéz írni, mert életem legboldogabb időszakáról van szó, amiről végül kiderült, hogy hazugság volt az egész.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A bántalmazás azonosítása, legyen az érzelmi, fizikai vagy szexuális, legyen gyerek- vagy felnőttkori, fájdalmat és megdöbbenést okoz. Alapjaiban rendül meg az életkedv, ahogy a test és lélek szembesül a felfoghatatlannal, amelyet végül valóságként kell észlelnie, befogadnia és feldolgoznia. Minél hosszabb és intenzívebb volt a bántalmazás, annál hosszabb időbe telhet a gyógyulás is."

Egy előző bejegyzésemben írtam arról, hogy hogyan "vált jó emberré" a szóbeli bántalmazó. Számomra ő mindig is "jó ember" volt, hiszen ilyennek ismertem meg. Vak voltam arra nézve, hogy az ismerősei, rokonai milyen megjegyzéseket tettek a korábbi életére vonatkozóan, vagy hogy ő maga miket mesélt a múltjáról.

Én boldog voltam, mert azt hittem, akit szeretek, ugyanúgy érez irántam, ráadásul  pont olyan volt, mint akit megálmodtam magamnak. Ha a gyerekekre panaszkodtam, hogy rosszalkodtak, ő volt az első, aki megvédte őket. Pólót festett nekik, ha megcsípte egy darázs, rohant a hagymáért, és dörzsölte vele a csípést, hogy ne fájjon. Mondták is a szüleim, hogy ez az ember egy "főnyeremény". Úton-útfélen meséltem mindenkinek a boldogságomról, csak úgy lubickoltam benne, mint egy boldog halacska. Amikor megérkezett, a gyerekek csüngtek rajta. Minden nap órákat beszéltünk telefonon, és vártuk a péntek estét, hogy megjöjjön. Mindenben segített, mindent elintézett, főzött, még takarítani is segített, és természetesen beszállt a költségekbe. Sokszor mondta: "Micsoda barom volt a férjed, hogy elhagyott" és: "Remélem, én sosem fogok neked csalódást okozni, mert te annyira megérdemled, hogy boldog legyél." És én boldog voltam. 
9 hónap távkapcsolat után egyik nap közölte, hogy a fia mégis inkább úgy döntött, hogy az anyjával marad, mert se tanulni, se dolgozni nem akar. Ekkor költözött hozzám. Mondták is az ismerőseim, hogy "na, eddig tartott a szerelem". Én meg: "igazatok van, tényleg nem szeretjük már annyira egymást, mint azelőtt, amíg nem éltünk együtt, hanem minden nap kétszer annyira, mint az előző nap!"

Most már tudom, hogy azért mondta, hogy "nem tud egyedül élni", mert neki mindig kell, hogy legyen valaki, aki felett uralkodhat. Mivel a fia kitört ebből az alá-fölé rendeltségi viszonyból, ránk helyezte át az uralmát. 

"A bántalmazó továbbra sem lesz önmaga ura, ezért ugyanúgy szüksége lesz rá, hogy valaki más felett uralkodjon."

Így éltünk szerelemben, szeretetben, boldogságban, aztán úgy 2010 közepén kezdtem érezni valami nyugtalanságot, mintha már nem lenne ugyanaz, mint rég, de nem tudtam, mi a baj. És 2011. januárjában becsapott a villám. 

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"És egyáltalán ki az, aki így ordít velem? Biztosan nem az a férfi, aki szeret. Az a férfi nem tenne ilyet. Az a férfi rég eltűnt, amikor épp nem figyeltem, és most egy idegen áll előttem. Csak én hittem mindvégig, hogy ez ugyanaz a férfi, akihez feleségül mentem.
- Ez nagyon fájdalmas felismerés lehetett - a férje egyszer csak idegenné vált."

A könyvbeli nőtől eltérően én azonban akkor még nem döbbentem rá arra, hogy mi történik, csak azt éreztem, hogy: "Ki vagy te, és mit csináltál a szerelmemmel?" Belesúgtam a fülébe: "Gyere ki onnan belülről, mert lenyelt ez a szörnyeteg, aki úgy néz ki mint te, de nem te vagy az!"

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A legtöbb nő azt a férfit választja, aki udvarol neki. A nők ilyenkor általában egy figyelmes és gyengéd embert látnak, hiszen az udvarlás időszakában a férfi jószándékúan közeledik hozzájuk. Ám ahogy a férfi "megkapta" őt, a nővel szembeni magatartása és bánásmódja megváltozik, amennyiben úgy hiszi, hogy "most már" bizonyos járandóságai és előjogai vannak, valamilyen módon felsőbbrendű a partneréhez képest, s alsóbbrendű, ha sérülékenynek és gyengédnek mutatkozik; ha felfedi az érzéseit, az a gyengeség jele; az ő dolga a nő irányítása, rá semmi felelősség nem hárul a kapcsolat építésében és fenntartásában; neki kell a nő figyelmének középpontjában állnia, a nőnek pedig engedelmeskednie kell. Ez a változás rendkívül zavaró egy nő számára. Még sokáig emlékezni fog rá, milyen volt a társa régen - és éppilyen sokáig fog reménykedni abban, hogy egyszer újra ugyanolyan lesz."

Amikor 2014 februárjában a 2011 óta tartó nyílt bántalmazás intenzívebbé vált, pont ezt fogalmazta meg, ami a fenti idézetben áll: foglalkozzak kevesebbet a hobbimmal, mert úgy érzi, az fontosabb mint ő. Úgy érzi, már megfakult a szenvedély (mármint az, amit én érzek őiránta). De akkor neki már nem én voltam a legfontosabb, és az ő szenvedélye kopott meg. Csak rám vetítette ki. Ez projekció. Ezt a magatartást régebben is megfigyeltem nála. Például a volt feleségéről azt állította, hogy mindig a gyengébbeket bántja: őt és a fiát.

"a bántalmazó az áldozatra vetíti ki a benne zajló folyamatokat, amiket az áldozat aztán magának tulajdonít."

Ennek ellenére én mindent feladtam és megváltoztattam érte, hogy úgy legyen minden, ahogyan szeretné, de a bántalmazás csak fokozódott, ahogy a könyvben is meg van írva:

„Ám az áldozat minden olyan törekvése, hogy építse a párkapcsolatát, javítson a kommunikáción és egy kicsit boldogabb legyen, csak további nehézségekhez vezet:

Minél inkább megosztja reményeit és félelmeit a bántalmazóval, elfogadást és meghittséget remélve, a bántalmazó annál inkább gyengeségnek fogja tekinteni nyitottságát, magasabb rendűnek fogja érezni magát, hűvösebbé válik, és még nagyobb hatalmat érez felette. 

(…) 

Minél inkább próbál a bántalmazó kedvében járni, az annál inkább bagatellizálni fogja erőfeszítéseit és leszólja azokat, csak hogy fölényben lehessen és fenntarthassa uralmát.”

Azt mondta, hogy én egyszerre korlátozom és elhanyagolom őt, és sokkal több időt szeretne tőlem távol tölteni. Viszont, amíg ő másokkal szórakozik, addig én legyek itthon, és végezzem el azt a munkát is, amit eddig ő szokott, aztán pedig álljak a rendelkezésére.

"Családtagjaikkal való bánásmódjukat egyenlőnek és igazságosnak tartják, sőt, gyakran hatalomvesztettnek érzik magukat, és áldozatukat tekintik elnyomónak, kontrollálónak és igazságtalannak."

Micsoda mázlista vagy!

Biztos Te is hallottad, - én sokszor - hogy "te vagy a szerencse lánya", hogy ilyen fantasztikus párod van.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A barátok és a rokonok a bántalmazót "rendes fickónak" látják, és nyilván ő is ilyennek látja saját magát."

"Sokat törtem a fejem, vajon miért érzem magam boldogtalannak Teddel, amikor a barátai mindig azt mondták, milyen rendes fickó a férjem, és micsoda mázlista vagyok. Ahogy ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy Ted sosem viselkedik úgy, amikor a barátai is ott vannak. Teljesen letaglózott a felismerés, hogy biztosan tudja, mit csinál, különben nem titkolná mások előtt."

"Interjúalanyaim közül sokan hallották barátaiktól vagy rokonaiktól, hogy társuk "rendes ember". Az egyik történetben a bántalmazás annyira súlyos és félelmetes volt, hogy két pszichológus is hadifogsághoz hasonlította, a tágabb család azonban még a válás után sem fogadta el valóságként e nő élményeit. Számukra a bántalmazó továbbra is "nagyon rendes ember" volt."

A szóbeli bántalmazó egyik ügyfele például elmondta nekem, hogy ő sosem dolgoztatna mással, annyira meg van vele elégedve, és én igazán szerencsés vagyok, hogy vele élhetek, bezzeg a volt felesége, az nem becsülte meg, és már bánja is, hogy elvált tőle. Akkor még nem tudta szegény, hogy hamarosan fel fogja mondani vele a szerződést. Mert már azt a tevékenységet sem akarta tovább folytatni.

Az én ismerőseim azért gondolták, hogy "nekem a legjobb", mert én úgy beszéltem mindig róla, ahogyan éreztem is, hogy ő a nagy szerelmem, imádom, rajongok érte, a bántalmazást nem említettem soha senkinek az ismert okok miatt. Ezért teljesen váratlanul érte a környezetemet az elhagyás híre.

A szüleimnek én sosem meséltem erről, de a gyerekek annál inkább, meg az édesapjuknak is, úgyhogy ők  képben voltak.

A szóbeli bántalmazó saját családja és néhány éles szemű ismerős előtt azonban nem volt ismeretlen a viselkedése. Apukája, anyukája és a húga is többször kérdezte tőlem, hogy bírom. Nem értettem, miről beszélnek, hiszen imádom őt és ő is engem. És végül is mindenkinek vannak hibái, nekem is. Akkor még nem olvastam a könyvet, nem tudtam, hogy "agymosott" vagyok, azért nem érzékelem a valóságot.

Egyszer valamilyen megnyilvánulásának a fia is a fültanúja volt (már nem emlékszem, mi volt az). Ő is ugyanazt kérdezte: "hogy bírod?" Én azt válaszoltam: "Nem volt ám mindig ilyen." Erre a bántalmazó: "Annak is megvan az oka." 

"A bántalmazó dühe saját hatalomvesztettségéből fakad. Dühét vagy rejtetten, finom manipulációval fejezi ki, vagy nyíltan, az áldozat ellen irányuló váratlan kitörésekkel, melyek során általában vádolja vagy hibáztatja őt valamiért. Azáltal, hogy partnerét bűnbakká teszi, a bántalmazó tagadja viselkedése valódi okát, és meggyőzi önmagát - sőt sokszor a partnerét is -, hogy az mondott vagy tett valami rosszat és ez váltotta ki az erőszakot.

A dühkitörésektől  az áldozat rosszul érzi magát, a bántalmazó pedig jól. Bárhogy próbálja is az áldozat meglelni a bajok okát, semmi sem működik. A bántalmazó reflexszerűen tagadni fogja dühét vagy partnerét fogja hibáztatni saját viselkedéséért. Ha a bántalmazó elismerné, hogy dühének valódi oka nem a partnere, szembe kellene néznie önmagával és saját érzéseivel. Az esetek zömében a bántalmazók erre nem hajlandók."

A fenti beszélgetés egyébként így folytatódott: "Én vagyok az oka?" Mivel tudta, hogy semmilyen okot nem tudna megnevezni, ezt válaszolta: "Nem." Ekkor arra gondoltam, biztos a gyerekekre gondol, ezért nem forszíroztam tovább a dolgot.

Van egy ismerősünk, aki sokat dolgozott nálunk az építkezésen, és már-már baráti viszony kezdett kialakulni köztünk. Ő is megkérdezte párszor: "Hogy bírod ki ezt az embert?" "Szeretem" - válaszoltam.

A szóbeli bántalmazó  gyakran emlegette, hogy "ő bizony végig tud menni az utcán felemelt fejjel a városban, és nem köpködnek utána az emberek, mert ő mindig mindenkivel tisztességes volt." Hát innen üzenem neki, hogy nem tudom, eddig mi volt az igazság, de hogy most már biztosan nem így van, az tuti!