A szóbeli erőszak kategóriái 7. Ítélkezés és kritizálás

Talán ez volt a vezető jellemzője a viselkedésének. Most kivételesen egy másik idézettel indítok, egyik nagy kedvencemmel:

"- Hát akkor ítélkezzél saját magadon - mondta a király. - Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy."

Antoine de Saint-Exupery: A kis herceg

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A szóbeli bántalmazó ítélkezik áldozata fölött, és ítéletének kritikai észrevételek formájában ad hangot. Amennyiben az áldozat tiltakozik, társa azt mondhatja neki, hogy ő csak segítőkészen rámutat valamire, ám valójában elfogadása hiányát fejezi ki felé."

Ez az, amit a gyerekek csak így definiáltak: "Istent játszik"

Engem főleg ezekben kritizált: nem tudok autót vezetni, nem tudok főzni, és nem tudok gyereket nevelni. Holott az addigi életemben, sőt, a vele való életem során is mindháromról pozitív visszajelzéseket kaptam a környezetemből. 

Egyszer például elvittem egy üzleti útra az egyik nálam fiatalabb férfi kollégámat, aki elaludt mellettem az anyósülésen. Ha annyira pocsékul vezettem volna, valószínűleg szorította volna a majrévasat alvás helyett. Több férfi kollégám és a gyerekeim édesapja is mondta, hogy jól vezetek, sőt, kimondottan sportosan, lendületesen és biztonsággal. A nők között ez a vezetés dolog pedig egyáltalán nem is téma.

A főztömet is mindig nagyon dicsérte mindenki, csak ő nem. Ezért már rögtön az elején átadtam neki a fakanalat. Aztán, amikor közölte, hogy ő mégsem szeretne főzni, már egy kicsit kijöttem a gyakorlatból, meg lámpalázas is voltam, hogy jól sikerüljön, hogy kivívjam az elismerését, ezért néhányszor melléfogtam. Nem mulasztotta el megkritizálni. Egy szerető társ azt mondta volna, hogy finom, vagy ha végképp ehetetlen, akkor valami biztatót, hogy legközelebb jobban sikerül, vagy valami. De ő csak ennyit mondott: ez sz*r. A gyerekek szerettek volna megtanulni ezt-azt a konyhában, de nem engedte, mindig kizavarta őket, sőt, azt sem engedte, hogy én tanítsam őket. "Addig ne segítsen, amíg rend nincs a szobájában". Ha mégis néha odaállt valamelyikük a tűzhely elé, kivette a kezéből a fakanalat, hogy nem jól keveri, majd ő megmutatja. Amikor kértük, hogy ne csinálja ezt, akkor arra hivatkozott, hogy ő csak meg akarja tanítani, és nem bírja nézni, olyan rosszul áll a kezében. Hiába mondtuk neki, hogy mindegy, hogy csuklóból vagy könyökből kever az ember, a lényeg, hogy meg legyen keverve az étel, hajthatatlan volt. Szegény kislányom a mai napig emlegeti élete első almás pitéjét, amit úgy megkritizált, hogy még sírva is fakadt miatta.

A gyereknevelés nála az ordítozásban, a fenyegetőzésben, és a dolgoknak a megtanítása helyett a helyettük való elvégzésében testesült meg. Ettől nagyon sokat szenvedtek a gyerekek. Meg attól, hogy gyakorlatilag nem bírta őket elviselni. Ahogy 2011-ben, amikor először "megváltozott" mondta is: "nem bírom a gyerekeidet". Hát, ez olyan egy anyának, mint amikor kést döfnek a szívébe. De más gyerekeket se "bírt", köztük a sajátjait se. Sokszor mondogatta: "én így bántam ám a saját gyerekeimmel is" és erre még büszke is volt. "ha kellett, ezerszer is elmondtam, hogy hajtsák le a wc ülőkét". A lányát sosem hívta meg hozzánk, mindig ő jelezte, ha jönni szeretett volna, és akkor is többnyire én foglalkoztam vele. Nem esett nehezemre, mert igazán szeretetere méltó kislány (már felnőtt), én segítettem neki a továbbtanulásban és a szakdolgozatban is. Azt gondolja, az a gyereknevelés, ha kilátásba helyez valamilyen büntetést, ha ezt vagy azt csinálja vagy nem csinálja a gyerek. És mindig oda szúrt, ahol a legjobban fájt: a fiamnál a focitól és a számítógéptől való eltiltás, a lányomnál pedig, hogy nem mehet a barátjához. Tőlem sokszor megkérdezte: "miért nem szólsz rá?" nem értettem, miért kéne rájuk szólnom, hiszen nem csináltak semmi rosszat. Minden apróságért nem szólhat az ember, mert akkor más sincs egész nap, csak veszekedés. És azt utálom a legjobban. A másik eset az volt, amikor tényleg volt miért szólni, mire kinyitottam a számat és levegőt vettem, hogy szóljak, ő már lehordta a gyereket a sárga földig. Aztán megkérdezte, hogy én miért nem szólok, miért kell mindig neki játszania a szigorú szülőt. 

 A harmadik fajta eset ez volt:

"- Miért nem szólsz rá?

- De hiszen rászóltam.

- Dehogy szóltál rá.

- Olyankor szóltam, amikor nem voltál ott.

- Na, persze!"

Egyszer például, amikor hazaértünk, és a fiam a kanapén fekve tv-t nézett, mi a lányommal beléptünk a szobába, köszöntünk neki, ő visszaköszönt, de nem láttunk semmi "szólni valót" a jelenetben. Belépett a szóbeli bántalmazó: "Hányszor mondtam már, hogy ne tedd a büdös lábadat a kanapéra, mert átveszi a szagát. Szia." Ez olyan tragikomikus volt, hogy a végére biggyesztette, hoyg szia, mint a kabaréjelenetekben.

Egy másik eset: lejött a fiam vizet inni (csak enni, inni és wc-re jártak le, ha otthon volt a szóbeli bántalmazó, egyébként a szobájukban kuksoltak). Már a szemével kísérte, ahogy ment, hogy mit fog csinálni. A fiam odament a konyhaszekrényhez, és kivett egy poharat. "Ne azt a poharat vedd elő". Visszatette. Kivett egy másikat. Elkezdte tölteni a vizet. "Ne tölts annyit, nem fogod meginni" Abbahagyta a töltést. Elindult a szobája felé a pohár vízzel. "Ne vidd fel. Idd meg itt." Erre már válaszolt a gyerek: "De nem bírom egyszerre meginni, szeretném a szobámban kortyolgatni."

Egyébként a szóbeli bántalmazóra nagyon jellemző volt a "más szemében a szálkát is, a sajátjában a gerendát se" mondás, és ha a gyerekek szóvá tették, hogy "de hiszen te is..." akkor azt mondta, hogy szemtelenek, és "amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek." Ahelyett, hogy példát mutatott volna. Például: a fiamra ráripakodott, hogy ne tegye a büdös lábát a kanapéra, mert átveszi a szagát. A régi kanapénkon, ahol a szóbeli bántalmazó ült, egy csúnya, nagy zsírfolt alakult ki a háttámláján, mert mindig meztelen felsőtesttel ült bele. Amikor új kanapét vettünk, kértem, hogy ezt elkerülendő, vagy ruhában üljön rá, vagy ha nagyon melege van, akkor terítsen maga alá egy fehér lepedőt, az még hűsít is. KB 1-2 alkalommal így tett, utána folyamatosan meztelenül feküdt rajta.

A szóbeli erőszak kategóriái 6. Vádaskodás és hibáztatás

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A bántalmazó, aki vádaskodik és hibáztat, rosszasággal vagy a kapcsolat alapegyezségének megszegésével vádolja partnerét, őt okolja saját dühéért, ingerültségéért vagy bizonytalanságáért."

Általában mindenért minket okolt. A fiam néha visszaszólt neki: "Na mi van, már megint nem nyertek a magyarok, azért vagy ideges?"

Gyakran nagyon trágárul ordítozott előttem és a gyerekek előtt: "A k**** isten b***** szájba a jó édes anyját, hogy nem lehet azt a ki******* ajtót becsukni, amikor már annyiszor kértem!" Amikor megkértem, hogy legalább a gyerekekkel ne beszéljen így, akkor arra hivatkozott, hogy nem tehet róla, állandóan kihozza a fiam a sodrából (pl. azzal, hogy elfelejti becsukni az ajtaját, amikor Skype-on beszélget a barátjával - főben járó bűn), és különben is, már megint védem, és újra elismételte, hogy "mit követett el a gyerek", amivel így kihozta a sodrából.

Azért, mert a gyerekek "ilyenek", engem és az apjukat okolta. Pedig a gyerekekkel semmi baj sincsen. Se jobbak, se rosszabbak, mint más gyerekek. 

"Ha csak meglátom a fiadat, már nem 0-ról, hanem 95%-ról indul bennem az ideg!"

A könyvben 105. oldalon szereplő "költői kérdés" is a kedvenc szólásai közé tartozott. Kérdezett valamit, a gyerek válaszolt, erre ő: "nem kell rá válaszolni, csak költői kérdés volt, ne szemtelenkedj!"

A legutolsó időszakban, amikor közölte, hogy nekünk hogyan kéne megváltoznunk ahhoz, hogy ő jól érezze magát, akkor is tulajdonképpen ezt csinálta: minket vádolt a saját viselkedéséért. Pedig az ember előtt több választási lehetőség áll: ha velem A módon viselkednek, én viselkedhetek B vagy C módon, vagy még rengetegféleképpen. Ez az én döntésem. Autonóm lény vagyok, nem mások határozzák meg, mit miért csinálok, hanem én. Ez a felelősség vállalása a saját tetteimért. 

Ez olyan, mint amikor tanácsot kérek valakitől, ő ad, én alkalmazom, majd rosszul sül el a dolog, és azt mondom: "hiszen ő mondta, hogy ezt csináljam". Ez igaz, de az én döntésem volt, hogy megfogadom a tanácsát, vagy másképp cselekszem. Ekkor vagyok a magam ura, ekkor vállalok felelősséget a döntéseimért.

A szóbeli erőszak kategóriái 5. Mellébeszélés

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

 

"A beszélgetés akadályozásának és a mellébeszélésnek a módszere szintén kiválóan alkalmas a párkapcsolaton belüli kommunikáció megakadályozására."

"Egy beszélgetés akadályozása történhet közvetlenül (felszólítással) vagy közvetetten (a téma elterelésével)"

Ha nem voltak értelmes érvei, akkor ilyeneket mondott:

"Nem óhajtok vitát nyitni."

"Most fejezzük be ezt a beszélgetést, mert tudod jól, hogy azzal lehet a legjobban felhúzni, ha még tovább mondod. Majd ha lenyugodtam, addig ne szólj hozzám."

A témát rendszeresen úgy terelte el, hogy nem arra válaszolt, amit kérdeztem, utána pedig hosszadalmas fejtegetésbe kezdett. Végighallgattam, aztán mondtam, hogy ebből még nem tudom, hogy mi a válasz a kérdésemre.

Van egy olyan példám is, ami kísértetiesen hasonlít a könyvben szereplő "negyvenezer dolláros esethez":

 Ide s tova 21 éve vezetek háztartást. Eleinte, amíg szingliként egyedül éltem a kis lakásomban, egy pici jegyzetfüzetbe írtam a havi kiadásaimat és bevételeimet. Aztán egy nagyobb füzetbe, majd, miután jött az Excel és bővült a család is, gépre vittem az egészet. Minden hónapban megcsináltam az elszámolást, és tudtam, hányadán állok a pénzzel. Amikor "közös kasszára" kerültem a szóbeli bántalmazóval, minden hónap végén megkérdeztem tőle, hogy milyen kiadásai voltak az adott hónapban, de nem mindig emlékezett rá, vagy éppen nem ért rá vele foglalkozni, amikor nagy nehezen mégis megadott minden adatot, mindig hiányzott valamennyi pénz. Kértem, hogy gondolkodjon, milyen kiadásai voltak még. A vége mindig az lett, hogy dühösen kiabálni kezdett, hogy az én táblázatomon nem lehet kiigazodni, és az egész egy sz*r.

A vége felé már csak arról mesélt, hogy mi volt a munkahelyén, meg a bélműködéséről. Arról minden nap tájékoztatott, eléggé részletesen. Engem is csak arról kérdezett, hogy mi volt a munkahelyemen, és ha meséltem valamit, akkor hosszasan ecsetelte, hogy milyen alkalmatlanok a kollégáim, és a munkám tulajdonképpen értelmetlen.

A szóbeli erőszak kategóriái 4. Viccnek álcázott szóbeli erőszak

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

" A viccként tálalt szóbeli bántás az áldozat elevenébe vág, a legérzékenyebb pontjait célozza meg, miközben a bántalmazó győztesként kerül ki a helyzetből."

"Nahát - mondta egyszer, amikor ketten mentünk a lányommal az utcán, ő meg mögöttünk - nagyobb a se**ed, mint anyádnak" és jót nevetett rajta. A lányom nem nevetett, mondanom se kell, de ő már eljutott arra a szintre, hogy nem vette fel, bármit is mondott.

Amikor egyszer valamire azt mondtam, hogy hát ehhez sajnos, nem értek, akkor vicceskedve ezt mondta: "nem érted, nem érted, mihez értesz te egyáltalán a (és itt a kreatív hobbimat említette) -hoz" és ismét jót nevetett. Én nem nevettem. Pedig egy csomó más dologhoz is értek, természetesen, és ezeket fel is soroltam neki. Erre közölte, hogy "jól van na, csak vicceltem".

Rendszeresen poénkodott a mi rovásunkra mások előtt, vagy a mi szeretteink faji hovatartozására és politikai nézeteire vonatkozóan.

Sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy ez a kedvenc száma, amikor a "No woman no cry" ment a CD-jéről a kocsiban.

Állandóan nyomorgatta a combomat, hiába mondtam neki, hogy ez rossz érzés, nem szeretem, ne csinálja, azt mondta, hogy nem baj, neki meg jó érzés, mert "nem bírok ellenállni, olyan jó húsod van, imádom nyomorgatni".

A szóbeli erőszak kategóriái 3. Leszólás

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

 "A leszólás tagadja az áldozat valóságról szerzett tapasztalatát, így szintén rendkívül destruktív. Amennyiben az áldozat ezt nem ismeri fel, éveket tölthet azzal, hogy megpróbál rájönni, mi a baj vele vagy a kommunikációs képességével."

"Nem szokatlan, hogy az áldozat hisz a bántalmazónak. Például elhiszi, hogy valami eredendően nincs rendben vele vagy az észleléseivel. Ettől frusztrált lesz és úgy érzi, minden hiábavaló. Órákig töprenghet, hogy rájöjjön, miért érzékeli őt a bántalmazó olyannak, amilyennek mondja. Mindeközben nem veszi észre: a társa pontosan azért szólja le, hogy ne kelljen felelősséget vállalnia a viselkedéséért."

Először, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért vezette be azt a szokást, hogy esténként megiszik egy pohár pálinkát, holott előtte ezt soha nem tette, amíg együtt voltunk, kifakadt, hogy neki ez az élet egyáltalán nem felel meg, és nem boldog, és ennek mi vagyunk az okai. Szeretne tetoválást csináltatni, de én nem engedem. Mondtam, hogy én nem nem engedem, csak nekem nem tetszik, sőt, egyenesen viszolygok tőle, hogy olyan férfival éljek, akinek tetoválása van. Nagyon elszomorodtam, napokig azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnék megváltozni, aztán egyik este átöleltem, és azt mondtam neki: "annyira sajnálom, hogy nem tudok olyan lenni, aki megfelel neked. De majd igyekszem. Ha nagyon akarod, akkor tetováltassál, ha ettől boldogabb leszel." Néhány nap múlva közölte, hogy fél óra múlva várja a tetováló, és mire hazajön, már rajta lesz. Ettől sajnos, kiborultam, mert abban reménykedtem, hogy ha nekem akar tetszeni, akkor nem csináltatja meg. De rá kellett jönnöm, hogy az én véleményem nem számít, és az sem érdekli, hogy tetszik-e nekem, vagy sem. Szeretne konditerembe járni, de én nem engedem. Mondtam, hogy jó, de mivel egy kocsival járunk, én addig mit csináljak? Kitaláltam, hogy kreatív hobbi tanfolyamot szervezek a városban, és azt fogom csinálni, ameddig ő sportol. De sajnos a következő hetek és hónapok bántalmazásai még a maradék életerőmet is elszívták, és erre végül nem került sor.

Eltelt néhány hét, aztán a szóbeli bántalmazó közölte velem, hogy ő felőrlődik, az élete szürke és egyhangú, már nem szerelmes belém (ekkor úgy éreztem, mintha a már egyébként is összetört szívemet gyökerestől tépte volna ki), szeretne több időt tőlem külön, mások társaságában szórakozva tölteni, töltsek kevesebb időt a hobbimmal, helyette vegyek át tőle házi és ház körüli munkákat, és vállaljam fel a konfliktusokat a gyerekekkel és a munkahelyemmel. Ezeket a helyzeteket én azonban nem konfliktusként azonosítottam, ezért nem is éreztem úgy, hogy fel kellene vállalnom őket.

Teljesen kétségbe estem, átgondoltam és átszerveztem az életemet, elkezdtem nyugtatókat szedni, mert egész nap csak sírtam, és jelentkeztem egy pszichiáternél, hogy mondja meg, mi a baj velem, hogyan tudnék megváltozni. A pszichiáter sajnos, nem volt képzett szóbeli bántalmazásból, és azt mondta, ha én változom, a másik is változni fog. Ekkor még én sem voltam annak a tudásnak a birtokában, amit Patricia Evans Szavakkal verve című könyvéből szereztem meg, így hittem neki, és mindent megtettem, hogy a bántalmazó kedvében járjak, de ahogy a könyvben később olvastam is, a bántalmazás csak fokozódott.

"Azok a pszichológusok, akik "Ha Ön megváltozik, a partnere is meg fog változni" tételt hirdetik, nem ismerik el, hogy minden ember önálló világ. Így olyan modellt alkalmaznak a bántalmazó kapcsolatokra, amely ebben a közegben nem működik."

A szóbeli erőszak kategóriái 2. Ellenkezés

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A bántalmazó ellenfélnek tekinti partnerét. Hogy merészel az övétől eltérő nézetet vallani? Ha partnere másképp látja a dolgokat, a bántalmazó úgy érzi, elveszítette fölötte az uralmát, tehát azt választja, hogy vitába száll gondolataival, érzéseivel és élményeivel. A szóbeli erőszak kategóriái közül az ellenkezés igen romboló a párkapcsolat szempontjából, mivel útját állja a megbeszélés minden lehetőségének, következetesen tagadja az áldozat élményeit."

Hát, erre rengeteg példát tudnék hozni, de az az igazság, hogy egy idő után már nem fejtettem ki, ha valamiről más volt a véleményem, mert tudtam, hogy hogyan fog reagálni. Inkább mindenben egyetértettem, vagy megtartottam magamnak, ha más volt a véleményem. Egyébként is olyan vagyok, hogy a nem fajsúlyos kérdésekben inkább engedek. Nem éri meg a fáradságot a vita. A másik elvem, hogy felmérem, kinek fontosabb a dolog: nekem vagy a másiknak, és aszerint hozok döntést, hogy annak kedvezzen, akinek fontosabb. Ezért meg is kaptam a kritikát, hogy "túl szelíd vagy, veled még veszekedni se lehet" vagy: "ne legyél ennyire konfliktuskerülő" és: "állj ki magadért a munkahelyeden"

Egy területen azonban nem tudtam annyiban hagyni a dolgot: a gyerekek nevelése kapcsán. Láttam, hogy mennyire szenvednek, ha kiabált vagy trágárul beszélt velük, ha korlátozta őket valamiben, vagy kritizálta, fenyegette őket, megszégyenítette őket mások előtt, nem tartotta be a nekik tett ígéreteket, parancsolgatott kérés helyett, ellentmondásosan viselkedett velük: "amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek", aztán pedig az egészet tagadta és elkendőzte: "ti még nem hallottatok engem kiabálni" vagy: "csak nevellek benneteket, hogy a javatokra váljon" (ezek mind a szóbeli erőszak kategóriái). Szóval, a gyerekekkel kapcsolatban (nem mindig, de ha nagyon durva volt, akkor igen) néha kifejtettem az ellenkező véleményemet. Az első alkalommal azt mondta, hogy többet ne mondjak neki ellent, mert lerombolom a gyerekek előtt a tekintélyét. Ettől kezdve négyszemközt beszéltem meg vele ezeket, de mindig hasonlókat mondott:

"Már megint véded őket!" 

"Mindig találsz felmentést a részükre!"

"Jó, engem nem érdekel, akkor váljon ilyen-olyan-amolyan ember belőle, majd jól elkerülik az emberek, mert nem lehet megmaradni mellette."

"Oké, nem kellett volna csúnyán beszélnem, de mindig úgy kihoz a sodromból!"

"- Miért nem szólsz rá?

- Miért szólnék rá, hiszen nem csinált semmi rosszat"

- Persze, mert te nem vállalod fel a konfliktusokat!

- De hát, nincs is konfliktus"

"- Miért  nem szóltál neki, hogy rakjon rendet?"

- Szóltam.

- Dehogy szóltál!"

"Nem bírom a gyerekeidet!"

És a legvégén:

"Már nem nulláról, hanem 95%-ról indul bennem az ideg, ha csak meglátom a fiadat!"

Az én gyerekeim se jobbak, se rosszabbak, mint más gyerekek. A fiam osztályfőnöke szó szerint ezt mondta: "olyan jó természete van". A lányom pedig már felnőtt, okos, éretten gondolkodik, és az utóbbi 2 évben már csak a "túlélésre játszott", vágta a centit, hogy mikor mehet kollégiumba, és hacsak nem volt iskola, a barátjánál volt. Begubóztak a szobájukba, csak enni, inni és vécére jöttek le. Ha mégis lemerészkedtek, előfordult, hogy valamilyen ürüggyel visszazavarta őket. Pl.: "csak akkor jöhetsz le, ha rend van a szobádban". Ha adtak egy puszit, vagy átöleltek, és a bántalmazó látta, rájuk förmedt: "mit nyalod-falod anyádat?". Ha a fiam megfogta a kezem az utcán: "ne fogd már anyád kezét az utcán 14 éves létedre". A bántalmazó általában kint volt, én a földszinten, a gyereke meg a szobájukban. Ez volt nálunk a családi élet.

A szóbeli erőszak kategóriái 1. Titkolózás

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A titkolózás a szóbeli bántalmazás egyik kategóriája, amelynek üzenete legalább annyira erős, mint a szavaké."

" (az áldozat) Soha egyetlen pillanatra sem kételkedik benne, hogy társa valóban meg akarja osztani vele gondolatait és érzéseit."

Én is így voltam vele. Az én életem nyitott könyv volt előtte és bárki előtt. Nincsenek titkaim, nincs is mit szégyellnem, persze, én is követtem el hibákat, de vállalom értük a felelősséget, és bárkivel bármikor tudok róluk beszélni, ha kell. És úgy gondoltam, ő is így érez, így gondolkodik és így cselekszik. De óriásit tévedtem. Amikor csörgött a telefonja, kiment a házból, és csak akkor jött vissza, amikor befejezte. Ha megkérdeztem, ki volt az, akkor mit gyanúsítgatom, vagy kitérő választ adott, vagy megnevezett egy általam is ismert személyt. Órákra eltűnt a telefonjával, ha megkérdeztem, hol volt, mit csinált, mondta, hogy mit, de tudtam, hogy az nem tart annyi ideig. Számtalanszor előfordult, hogy megbeszélt valakivel valamit, és engem "elfelejtett" tájékoztatni, vagy az utolsó pillanatban közölte, vagy azt mondta: "már mondtam, nem?". Ha megkérdeztem: "ezt meg ezt miért nem mondtad el?" Azt válaszolta: "mert nem kérdezted". Hogyan tudtam volna megkérdezni olyasmit, amiről nem tudok??? Folyamatosan szervezkedett a hátam mögött, cégvásárlásról tárgyalt, úgy, hogy nem tájékoztatott róla, és amikor rákérdeztem, letagadta. Méregdrága dolgot rendelt magának interneten, és csak akkor közölte, amikor már meghozták, és kifizette.

A legutolsó időszakban, amikor a szóbeli bántalmazás a tetőfokára hágott, pedig kerek perec ezt vágta a szemembe: "mindenkinek vannak titkai". Hát, nekem nincsenek. És egy normális párkapcsolatban neki sem lettek volna.

A negatív előjelű Pygmalion

"Ovidius költeményében Pygmalion beleszeret saját szobrába, és a szobrász imáját meghallgatva a szobrot az istenek életre keltik" forrás

Nos, ő is alakít Téged: addig-addig mossa az agyadat, amíg már nem vagy Önmagad, utána pedig a szemedre veti, hogy már nem az a nő vagy, akit megismert.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyvében ez áll:

"Ha viszont a kapcsolatban az egyik fél nem önmaga ura, saját hatalmát a másk rovására fogja keresni, amivel rombolja partnerének a saját élete feletti hatalmát. A párkapcsolatból elillan az életöröm."

Én például sorban mondtam le a külföldi (köztük tengerentúli) kiküldetéseket, mert egy megmagyarázhatatlan páni félelem lett úrrá rajtam az utazással kapcsolatban, és ezt magamnak és a külvilágnak azzal magyaráztam meg, hogy van nekem jobb dolgom is annál, mint hogy hétvégén is dolgozzak. De ez nem volt igaz. Egyszerűen féltem elutazni, itt hagyni a szóbeli bántalmazót a gyerekekkel. Pedig régebben keresztbe-kasul utaztam az országot és Európát.

Én így éreztem magam, és így láttam őt a kapcsolatunk 7 és fél éve alatt

Ha Te is valahogy így kezded érezni Magad, akkor olvass tovább ebben a témában, mert lehet, hogy valamilyen bántalmazásnak vagy kitéve.

Neked mi VOLT a hobbid?

A hangsúly a múltidőn van.

Nekem VOLT egy kreatív hobbim, amivel az interneten is jelen voltam, és majdnem tízezer fős rajongói tábort gyűjtöttem magam köré. A szóbeli bántalmazó a "régi szép időkben" (amíg még az én lakásomban éltünk), azt mondta, hogy ha beköltözünk az épülő közös házunkba, nekem semmit nem kell majd csinálnom, éljek csak a hobbimnak, mert látja, hogy ez engem boldoggá tesz, és ezt én annyira megérdemlem. Majd ő minden munkát elvégez. Persze ezt nem vettem komolyan, de nagyon jólesett. Azt azért nem gondoltam, hogy pont az ellenkezője fog valóra válni. Tulajdonképpen azért is kezdtem bele, mert sok időm felszabadult, például azáltal, hogy ő átvette a főzést, mondván, hogy ő jobban főz, mint én. Esténként pedig számítógépen dolgozott otthon, én meg mit üldögéljek a kanapén TV-t nézve egyedül?

Egy idő után elkezdte sokallni az ezzel töltött időt, először csak célozgatott rá, aztán kerek perec követelte, hogy kevesebbet foglalkozzak ezzel a tevékenységgel. Helyette végezzem el azt a házimunkát is, ami eddig az ő feladata volt. Mivel akkor még nem tudtam, hogy ő egy szóbeli bántalmazó, megtettem a kedvéért,  és helyette az csináltam, amit kijelölt a számomra. Azt gondoltam, ettől majd újra kedves lesz hozzám, de a bántalmazás csak fokozódott. Természetesen "ezt sem csináltam jól", és ő "megmutatta, hogyan kell".

Az érdeklődés a tevékenységem és a honlapom iránt jelentősen megcsappant, mert a látogatók nem kapták meg a megszokott tartalmakat, most pedig, hogy egyedül maradtam, végképp felhagytam vele. Így fosztott meg a szóbeli bántalmazó a hobbimtól.

Ezt a viselkedésformát kivételesen nem Patricia Evans könyvében olvastam, hanem itt:

A 17. oldalon.

De erre is igaz, amit a Szavakkal verve című könyv ír:

„Ám az áldozat minden olyan törekvése, hogy építse a párkapcsolatát, javítson a kommunikáción és egy kicsit boldogabb legyen, csak további nehézségekhez vezet:

Minél inkább megosztja reményeit és félelmeit a bántalmazóval, elfogadást és meghittséget remélve, a bántalmazó annál inkább gyengeségnek fogja tekinteni nyitottságát, magasabb rendűnek fogja érezni magát, hűvösebbé válik, és még nagyobb hatalmat érez felette. 

(…) 

Minél inkább próbál a bántalmazó kedvében járni, az annál inkább bagatellizálni fogja erőfeszítéseit és leszólja azokat, csak hogy fölényben lehessen és fenntarthassa uralmát.”

Az energia megmaradás törvénye

Másnapra, mintha kicserélték volna a bántalmazót. Ahogy felszabadultam az elnyomás alól, és belém visszatért a lelki erő, úgy fogyott el őbelőle. Sírt, fogadkozott, még az öngyilkosságot is szóba hozta, csak hogy bocsássak meg. Teljesen le voltam döbbenve. Nem csak azért, mert sosem gondoltam volna, hogy ezt a kevély embert egyszer így látom, hanem azért is, mert szóról szóra úgy viselkedett, ahogy az Patricia Evans: Szavakkal verve című könyvében le van írva. Elképesztő volt. Bár, az is lehet, hogy csak megjátszotta. Ezt nem tudom. 

A könyv ide vágó néhány részlete: 

„…hatalmuk illúziója csak addig tartható fenn, amíg rendelkezésükre áll egy „másik”, aki felett hatalmat gyakorolhatnak.

(…)

…Ted nem akarja megérteni őt: jobban érdekli az „én győzök – te veszítesz” játszma, hiszen ezáltal érzékeli a hatalmát. Ez a hatalom lopott hatalom, ahol ha az embernek nem áll rendelkezésére valaki a hatalomgyakorláshoz, akkor egyáltalán nincs is hatalma. Ted viselkedését úgy is értelmezhetjük, hogy fél attól, hogy sarokba szorítják, ami nem más, mint a versengéstől való félelem. Ted vagy másokat győz le, vagy azt hiszi, mások győzik le őt, mivel az ő világképében nem létezik kölcsönösség.” 

"Mivel a szóbeli bántalmazónak lételeme a partnere feletti hatalom, nem fogadhatja el őt egyenlő félként. (Persze ettől még állíthatja az ellenkezőjét.) Hogy miért nem? Mert partnere egyenlőségét saját alsóbbrendűségeként élné meg. Mert meg kellene fogalmaznia az igényeit. Mert visszautasításra kellene számítania. Mert le kellene mondania arról, hogy ellenőrzése alatt tartsa és uralkodjon felette, se nélkül nem érezné magát biztonságban, erősnek vagy eléggé férfinak."

Amikor megtörténik a lehetetlen

Ebben az állapotban telt el 3 év, miközben a bántalmazás lassan, de biztosan fokozódott. Ezzel egyenes arányban nőtt a kiszolgáltatottságom és az elszigetelődésem. Amikor már totális függőségbe vont, megismétlődött a jelenet, csak még durvábban. Ez vezetett végül 3 és fél hónap múlva oda, hogy kijelentette, ő ezt már nem bírja tovább, és elhagy. Én a 3 és fél hónap alatt szintén megpróbáltam mindent: teljesítettem a kéréseit, amelyek egytől-egyig arra vonatkoztak, hogy nekem és a gyerekeknek miben kéne megváltoznunk ahhoz, hogy ő jobban érezze magát. Mindig azon törtem a fejem, hogyan tudnék neki örömet szerezni. Közben pszichiáterhez kezdtem járni, és nyugtatókat szedtem, mert állandóan csak sírtam, és nem tudtam normálisan élni az életemet. De semmi nem segített. 

A könyv ide vágó egyik részlete: 

„Ám az áldozat minden olyan törekvése, hogy építse a párkapcsolatát, javítson a kommunikáción és egy kicsit boldogabb legyen, csak további nehézségekhez vezet:

Minél inkább megosztja reményeit és félelmeit a bántalmazóval, elfogadást és meghittséget remélve, a bántalmazó annál inkább gyengeségnek fogja tekinteni nyitottságát, magasabb rendűnek fogja érezni magát, hűvösebbé válik, és még nagyobb hatalmat érez felette. 

(…) 

Minél inkább próbál a bántalmazó kedvében járni, az annál inkább bagatellizálni fogja erőfeszítéseit és leszólja azokat, csak hogy fölényben lehessen és fenntarthassa uralmát.”

Mielőtt megmondta a gyerekeknek is, három napig könyörögtem neki, hogy ne menjen el. Hogy segítek neki megváltozni. De hajthatatlan volt. Azt mondta, úgy érzi, alkalmatlan mindenfajta normális emberi együttélésre, nem tudja, mit miért csinál, és úgy érzi, valami baj van az agyával. Ekkor már a birtokomban volt az a tudás, amelyet Patricia Evans: Szavakkal verve című könyvéből szereztem, és még ennek ellenére is vele akartam maradni. Elmondta a gyerekeknek, hogy elköltözik. A gyerekek felszabadultak, elmondták az édesapjuknak, a nagyszüleiknek, innen már nem volt visszaút. Én is visszanyertem a lelki erőmet, felkészültem az elkövetkezendő nehéz időszakra, és a feladatokra koncentráltam. Mindarra, amit meg kell majd oldanom egyedül. A magam és a gyerekek érdekében.

Egyik napról a másikra megváltozott…

…én legalábbis így érzékeltem.

Olyan ez, mint amikor elmegy valaki az orvoshoz, hogy csomót talált a mellében. Az orvos megkérdezi, hogy mikor vette észre. A páciens azt válaszolja, hogy megütötte a mellét (vagy megdobták pl. labdával), és akkor alakult ki a csomó. Azóta mindig érzi. Na, hát ez nem így van. Az a csomó észrevétlenül fejlődött, amíg egyszer egy véletlen ütés kapcsán észre nem vette a beteg. 

Én így vettem észre, hogy valami nincs rendben. Kaptam a szóbeli bántalmazótól egy hatalmas lelki pofont (vagy inkább egyszerre többet: egy nagyot és sok kicsit), és onnantól kezdve megváltozott minden. Az ő viselkedése gyökeresen: addig csak burkoltan (most már tudom), azután nyíltan folytatta a szóbeli bántalmazást. Az enyém pedig annak következményeképpen: nem értettem az egész pálfordulást, kétségbe estem, bizalmatlan, bizonytalan és gyanakvó lettem, megpróbáltam megfelelni neki, a velem szemben támasztott követelményeinek, de az már nem én voltam. Visszahúzódó lettem, vele szemben és másokkal is, igyekeztem a lehető legkevesebb lehetőséget adni a konfliktusra, de sehogyan sem tudtam visszakapni azt az embert, akibe beleszerettem. Olyan érzésem volt: „ki vagy Te, és mit csináltál a Szerelmemmel?” És mindez (milyen érdekes, ugye?) pont akkor történt, amikor az élet egyéb területén is kiszolgáltatott helyzetbe kerültem: mint amikor a földön fekvőbe még belerúgnak egyet. 

A könyv ide vágó egyik idézete:  

„Ha Önt szóbeli erőszak éri, bizonyára már próbált a lelke legmélyén válaszokat találni az efféle kérdésekre: vajon hogyan beszéljen úgy, hogy a partnere végre megértse? Vajon miért hall olyasmiket, amiket a partnere – legalábbis szerinte – sosem mondott? Vajon miért érez úgy, ahogy a partnere szerint nem kellene éreznie? Ha ez a helyzet, partnere alighanem már elhitette Önnel, hogy valami alapvetően nem stimmel az Ön kommunikációs képességével, meglátásaival és érzéseivel. Talán most azt kérdezi: „De hát hogyan változtathatnám meg a természetemet? Hiszen épp az imént olvastam, hogy ha mindkét fél kész megváltozni, előttem is nyitva áll a boldog párkapcsolat lehetősége.” 

Ne keseredjen el! Nem azt mondom, hogy csak a személyisége megváltoztatása árán képes boldog párkapcsolatra a társával. Éppen ellenkezőleg: azt javaslom, ha felismeri, mivel áll szemben, erre egy konkrét és jól körülírt attitűddel reagáljon – méghozzá olyannal, mely változást követel. Ha így tesz, esetleg attól tarthat, hogy elveszíti párkapcsolatát. Ha viszont nem így tesz, attól tarthat, hogy önmagát veszíti el.”

Téged hogy hívnak?

Nem, nem a nevedre vagyok kíváncsi, hogy Zsuzsi vagy Kati, hanem arra, hogy hogy nevez Téged a szóbeli bántalmazó.
Az én és a gyerekeim megszólítása ez volt: pupák. 
A pupák szó szinonimái a Magyar szinonimaszótár szerint:

„zizi, gyagyás, lüke, naiv, balgatag, oktalan, tökéletlen, oktondi, buta, ostoba, bugyuta, korlátolt, agyilag zokni, bumburnyák, tökfilkó, síkagyú, agyatlan, félnótás, süsü, sötét, dinka, flúgos, csacsi, balga, tökkelütött, féleszű, idióta, eszetlen, gügye, bolond, tyúkeszű, eszement, eszefogyott, dőre, fafej, gyökér, butus, tompaagyú, fajankó, együgyű, botor, paprikajancsi, egyszerű, üresfejű” 

Forrás: http://szinonimaszotar.hu/keres/pupák 

Kérdezz meg néhány embert, hogy melyiket venné szívesen, ha azon a néven szólítanák.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyvének ide vágó idézete: 

„Jogom van arra, hogy ne szólítsanak engem lekicsinylő neveken.” 

„Még egy kedveskedő megszólítás (például „Drágám!”) is becsmérlő élű lehet, ha gúnyosan ejtik ki.”

A kerítés

Sok helyen olvasható az interneten, nem tudom, ki az eredeti szerzője, de nagyon jól kifejezi a szóbeli bántalmazás hatását az áldozatra:


A kerítés
    Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.
    Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: "Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál.
    Állj meg egy pillanatra, nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről , megsebzed őt. Egy ugyanolyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb talán örökre ott marad. A szóbeli, sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi.