Micsoda mázlista vagy!

Biztos Te is hallottad, - én sokszor - hogy "te vagy a szerencse lánya", hogy ilyen fantasztikus párod van.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A barátok és a rokonok a bántalmazót "rendes fickónak" látják, és nyilván ő is ilyennek látja saját magát."

"Sokat törtem a fejem, vajon miért érzem magam boldogtalannak Teddel, amikor a barátai mindig azt mondták, milyen rendes fickó a férjem, és micsoda mázlista vagyok. Ahogy ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy Ted sosem viselkedik úgy, amikor a barátai is ott vannak. Teljesen letaglózott a felismerés, hogy biztosan tudja, mit csinál, különben nem titkolná mások előtt."

"Interjúalanyaim közül sokan hallották barátaiktól vagy rokonaiktól, hogy társuk "rendes ember". Az egyik történetben a bántalmazás annyira súlyos és félelmetes volt, hogy két pszichológus is hadifogsághoz hasonlította, a tágabb család azonban még a válás után sem fogadta el valóságként e nő élményeit. Számukra a bántalmazó továbbra is "nagyon rendes ember" volt."

A szóbeli bántalmazó egyik ügyfele például elmondta nekem, hogy ő sosem dolgoztatna mással, annyira meg van vele elégedve, és én igazán szerencsés vagyok, hogy vele élhetek, bezzeg a volt felesége, az nem becsülte meg, és már bánja is, hogy elvált tőle. Akkor még nem tudta szegény, hogy hamarosan fel fogja mondani vele a szerződést. Mert már azt a tevékenységet sem akarta tovább folytatni.

Az én ismerőseim azért gondolták, hogy "nekem a legjobb", mert én úgy beszéltem mindig róla, ahogyan éreztem is, hogy ő a nagy szerelmem, imádom, rajongok érte, a bántalmazást nem említettem soha senkinek az ismert okok miatt. Ezért teljesen váratlanul érte a környezetemet az elhagyás híre.

A szüleimnek én sosem meséltem erről, de a gyerekek annál inkább, meg az édesapjuknak is, úgyhogy ők  képben voltak.

A szóbeli bántalmazó saját családja és néhány éles szemű ismerős előtt azonban nem volt ismeretlen a viselkedése. Apukája, anyukája és a húga is többször kérdezte tőlem, hogy bírom. Nem értettem, miről beszélnek, hiszen imádom őt és ő is engem. És végül is mindenkinek vannak hibái, nekem is. Akkor még nem olvastam a könyvet, nem tudtam, hogy "agymosott" vagyok, azért nem érzékelem a valóságot.

Egyszer valamilyen megnyilvánulásának a fia is a fültanúja volt (már nem emlékszem, mi volt az). Ő is ugyanazt kérdezte: "hogy bírod?" Én azt válaszoltam: "Nem volt ám mindig ilyen." Erre a bántalmazó: "Annak is megvan az oka." 

"A bántalmazó dühe saját hatalomvesztettségéből fakad. Dühét vagy rejtetten, finom manipulációval fejezi ki, vagy nyíltan, az áldozat ellen irányuló váratlan kitörésekkel, melyek során általában vádolja vagy hibáztatja őt valamiért. Azáltal, hogy partnerét bűnbakká teszi, a bántalmazó tagadja viselkedése valódi okát, és meggyőzi önmagát - sőt sokszor a partnerét is -, hogy az mondott vagy tett valami rosszat és ez váltotta ki az erőszakot.

A dühkitörésektől  az áldozat rosszul érzi magát, a bántalmazó pedig jól. Bárhogy próbálja is az áldozat meglelni a bajok okát, semmi sem működik. A bántalmazó reflexszerűen tagadni fogja dühét vagy partnerét fogja hibáztatni saját viselkedéséért. Ha a bántalmazó elismerné, hogy dühének valódi oka nem a partnere, szembe kellene néznie önmagával és saját érzéseivel. Az esetek zömében a bántalmazók erre nem hajlandók."

A fenti beszélgetés egyébként így folytatódott: "Én vagyok az oka?" Mivel tudta, hogy semmilyen okot nem tudna megnevezni, ezt válaszolta: "Nem." Ekkor arra gondoltam, biztos a gyerekekre gondol, ezért nem forszíroztam tovább a dolgot.

Van egy ismerősünk, aki sokat dolgozott nálunk az építkezésen, és már-már baráti viszony kezdett kialakulni köztünk. Ő is megkérdezte párszor: "Hogy bírod ki ezt az embert?" "Szeretem" - válaszoltam.

A szóbeli bántalmazó  gyakran emlegette, hogy "ő bizony végig tud menni az utcán felemelt fejjel a városban, és nem köpködnek utána az emberek, mert ő mindig mindenkivel tisztességes volt." Hát innen üzenem neki, hogy nem tudom, eddig mi volt az igazság, de hogy most már biztosan nem így van, az tuti!