Erről nagyon nehéz írni, mert életem legboldogabb időszakáról van szó, amiről végül kiderült, hogy hazugság volt az egész.
Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:
"A bántalmazás azonosítása, legyen az érzelmi, fizikai vagy szexuális, legyen gyerek- vagy felnőttkori, fájdalmat és megdöbbenést okoz. Alapjaiban rendül meg az életkedv, ahogy a test és lélek szembesül a felfoghatatlannal, amelyet végül valóságként kell észlelnie, befogadnia és feldolgoznia. Minél hosszabb és intenzívebb volt a bántalmazás, annál hosszabb időbe telhet a gyógyulás is."
Egy előző bejegyzésemben írtam arról, hogy hogyan "vált jó emberré" a szóbeli bántalmazó. Számomra ő mindig is "jó ember" volt, hiszen ilyennek ismertem meg. Vak voltam arra nézve, hogy az ismerősei, rokonai milyen megjegyzéseket tettek a korábbi életére vonatkozóan, vagy hogy ő maga miket mesélt a múltjáról.
Én boldog voltam, mert azt hittem, akit szeretek, ugyanúgy érez irántam, ráadásul pont olyan volt, mint akit megálmodtam magamnak. Ha a gyerekekre panaszkodtam, hogy rosszalkodtak, ő volt az első, aki megvédte őket. Pólót festett nekik, ha megcsípte egy darázs, rohant a hagymáért, és dörzsölte vele a csípést, hogy ne fájjon. Mondták is a szüleim, hogy ez az ember egy "főnyeremény". Úton-útfélen meséltem mindenkinek a boldogságomról, csak úgy lubickoltam benne, mint egy boldog halacska. Amikor megérkezett, a gyerekek csüngtek rajta. Minden nap órákat beszéltünk telefonon, és vártuk a péntek estét, hogy megjöjjön. Mindenben segített, mindent elintézett, főzött, még takarítani is segített, és természetesen beszállt a költségekbe. Sokszor mondta: "Micsoda barom volt a férjed, hogy elhagyott" és: "Remélem, én sosem fogok neked csalódást okozni, mert te annyira megérdemled, hogy boldog legyél." És én boldog voltam.
9 hónap távkapcsolat után egyik nap közölte, hogy a fia mégis inkább úgy döntött, hogy az anyjával marad, mert se tanulni, se dolgozni nem akar. Ekkor költözött hozzám. Mondták is az ismerőseim, hogy "na, eddig tartott a szerelem". Én meg: "igazatok van, tényleg nem szeretjük már annyira egymást, mint azelőtt, amíg nem éltünk együtt, hanem minden nap kétszer annyira, mint az előző nap!"
Most már tudom, hogy azért mondta, hogy "nem tud egyedül élni", mert neki mindig kell, hogy legyen valaki, aki felett uralkodhat. Mivel a fia kitört ebből az alá-fölé rendeltségi viszonyból, ránk helyezte át az uralmát.
"A bántalmazó továbbra sem lesz önmaga ura, ezért ugyanúgy szüksége lesz rá, hogy valaki más felett uralkodjon."
Így éltünk szerelemben, szeretetben, boldogságban, aztán úgy 2010 közepén kezdtem érezni valami nyugtalanságot, mintha már nem lenne ugyanaz, mint rég, de nem tudtam, mi a baj. És 2011. januárjában becsapott a villám.
Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:
"És egyáltalán ki az, aki így ordít velem? Biztosan nem az a férfi, aki szeret. Az a férfi nem tenne ilyet. Az a férfi rég eltűnt, amikor épp nem figyeltem, és most egy idegen áll előttem. Csak én hittem mindvégig, hogy ez ugyanaz a férfi, akihez feleségül mentem.
- Ez nagyon fájdalmas felismerés lehetett - a férje egyszer csak idegenné vált."
A könyvbeli nőtől eltérően én azonban akkor még nem döbbentem rá arra, hogy mi történik, csak azt éreztem, hogy: "Ki vagy te, és mit csináltál a szerelmemmel?" Belesúgtam a fülébe: "Gyere ki onnan belülről, mert lenyelt ez a szörnyeteg, aki úgy néz ki mint te, de nem te vagy az!"
Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:
Én boldog voltam, mert azt hittem, akit szeretek, ugyanúgy érez irántam, ráadásul pont olyan volt, mint akit megálmodtam magamnak. Ha a gyerekekre panaszkodtam, hogy rosszalkodtak, ő volt az első, aki megvédte őket. Pólót festett nekik, ha megcsípte egy darázs, rohant a hagymáért, és dörzsölte vele a csípést, hogy ne fájjon. Mondták is a szüleim, hogy ez az ember egy "főnyeremény". Úton-útfélen meséltem mindenkinek a boldogságomról, csak úgy lubickoltam benne, mint egy boldog halacska. Amikor megérkezett, a gyerekek csüngtek rajta. Minden nap órákat beszéltünk telefonon, és vártuk a péntek estét, hogy megjöjjön. Mindenben segített, mindent elintézett, főzött, még takarítani is segített, és természetesen beszállt a költségekbe. Sokszor mondta: "Micsoda barom volt a férjed, hogy elhagyott" és: "Remélem, én sosem fogok neked csalódást okozni, mert te annyira megérdemled, hogy boldog legyél." És én boldog voltam.
9 hónap távkapcsolat után egyik nap közölte, hogy a fia mégis inkább úgy döntött, hogy az anyjával marad, mert se tanulni, se dolgozni nem akar. Ekkor költözött hozzám. Mondták is az ismerőseim, hogy "na, eddig tartott a szerelem". Én meg: "igazatok van, tényleg nem szeretjük már annyira egymást, mint azelőtt, amíg nem éltünk együtt, hanem minden nap kétszer annyira, mint az előző nap!"
Most már tudom, hogy azért mondta, hogy "nem tud egyedül élni", mert neki mindig kell, hogy legyen valaki, aki felett uralkodhat. Mivel a fia kitört ebből az alá-fölé rendeltségi viszonyból, ránk helyezte át az uralmát.
"A bántalmazó továbbra sem lesz önmaga ura, ezért ugyanúgy szüksége lesz rá, hogy valaki más felett uralkodjon."
Így éltünk szerelemben, szeretetben, boldogságban, aztán úgy 2010 közepén kezdtem érezni valami nyugtalanságot, mintha már nem lenne ugyanaz, mint rég, de nem tudtam, mi a baj. És 2011. januárjában becsapott a villám.
Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:
"És egyáltalán ki az, aki így ordít velem? Biztosan nem az a férfi, aki szeret. Az a férfi nem tenne ilyet. Az a férfi rég eltűnt, amikor épp nem figyeltem, és most egy idegen áll előttem. Csak én hittem mindvégig, hogy ez ugyanaz a férfi, akihez feleségül mentem.
- Ez nagyon fájdalmas felismerés lehetett - a férje egyszer csak idegenné vált."
A könyvbeli nőtől eltérően én azonban akkor még nem döbbentem rá arra, hogy mi történik, csak azt éreztem, hogy: "Ki vagy te, és mit csináltál a szerelmemmel?" Belesúgtam a fülébe: "Gyere ki onnan belülről, mert lenyelt ez a szörnyeteg, aki úgy néz ki mint te, de nem te vagy az!"
Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:
"A legtöbb nő azt a férfit választja, aki udvarol neki. A nők ilyenkor általában egy figyelmes és gyengéd embert látnak, hiszen az udvarlás időszakában a férfi jószándékúan közeledik hozzájuk. Ám ahogy a férfi "megkapta" őt, a nővel szembeni magatartása és bánásmódja megváltozik, amennyiben úgy hiszi, hogy "most már" bizonyos járandóságai és előjogai vannak, valamilyen módon felsőbbrendű a partneréhez képest, s alsóbbrendű, ha sérülékenynek és gyengédnek mutatkozik; ha felfedi az érzéseit, az a gyengeség jele; az ő dolga a nő irányítása, rá semmi felelősség nem hárul a kapcsolat építésében és fenntartásában; neki kell a nő figyelmének középpontjában állnia, a nőnek pedig engedelmeskednie kell. Ez a változás rendkívül zavaró egy nő számára. Még sokáig emlékezni fog rá, milyen volt a társa régen - és éppilyen sokáig fog reménykedni abban, hogy egyszer újra ugyanolyan lesz."
Amikor 2014 februárjában a 2011 óta tartó nyílt bántalmazás intenzívebbé vált, pont ezt fogalmazta meg, ami a fenti idézetben áll: foglalkozzak kevesebbet a hobbimmal, mert úgy érzi, az fontosabb mint ő. Úgy érzi, már megfakult a szenvedély (mármint az, amit én érzek őiránta). De akkor neki már nem én voltam a legfontosabb, és az ő szenvedélye kopott meg. Csak rám vetítette ki. Ez projekció. Ezt a magatartást régebben is megfigyeltem nála. Például a volt feleségéről azt állította, hogy mindig a gyengébbeket bántja: őt és a fiát.
"a bántalmazó az áldozatra vetíti ki a benne zajló folyamatokat, amiket az áldozat aztán magának tulajdonít."
Ennek ellenére én mindent feladtam és megváltoztattam érte, hogy úgy legyen minden, ahogyan szeretné, de a bántalmazás csak fokozódott, ahogy a könyvben is meg van írva:
„Ám az áldozat minden olyan törekvése, hogy építse a párkapcsolatát, javítson a kommunikáción és egy kicsit boldogabb legyen, csak további nehézségekhez vezet:
Amikor 2014 februárjában a 2011 óta tartó nyílt bántalmazás intenzívebbé vált, pont ezt fogalmazta meg, ami a fenti idézetben áll: foglalkozzak kevesebbet a hobbimmal, mert úgy érzi, az fontosabb mint ő. Úgy érzi, már megfakult a szenvedély (mármint az, amit én érzek őiránta). De akkor neki már nem én voltam a legfontosabb, és az ő szenvedélye kopott meg. Csak rám vetítette ki. Ez projekció. Ezt a magatartást régebben is megfigyeltem nála. Például a volt feleségéről azt állította, hogy mindig a gyengébbeket bántja: őt és a fiát.
"a bántalmazó az áldozatra vetíti ki a benne zajló folyamatokat, amiket az áldozat aztán magának tulajdonít."
Ennek ellenére én mindent feladtam és megváltoztattam érte, hogy úgy legyen minden, ahogyan szeretné, de a bántalmazás csak fokozódott, ahogy a könyvben is meg van írva:
„Ám az áldozat minden olyan törekvése, hogy építse a párkapcsolatát, javítson a kommunikáción és egy kicsit boldogabb legyen, csak további nehézségekhez vezet:
Minél inkább megosztja reményeit és félelmeit a bántalmazóval,
elfogadást és meghittséget remélve, a bántalmazó annál inkább
gyengeségnek fogja tekinteni nyitottságát, magasabb rendűnek fogja
érezni magát, hűvösebbé válik, és még nagyobb hatalmat érez felette.
(…)
Minél inkább próbál a bántalmazó kedvében járni, az annál inkább
bagatellizálni fogja erőfeszítéseit és leszólja azokat, csak hogy
fölényben lehessen és fenntarthassa uralmát.”
Azt mondta, hogy én egyszerre korlátozom és elhanyagolom őt, és sokkal több időt szeretne tőlem távol tölteni. Viszont, amíg ő másokkal szórakozik, addig én legyek itthon, és végezzem el azt a munkát is, amit eddig ő szokott, aztán pedig álljak a rendelkezésére.
"Családtagjaikkal való bánásmódjukat egyenlőnek és igazságosnak tartják, sőt, gyakran hatalomvesztettnek érzik magukat, és áldozatukat tekintik elnyomónak, kontrollálónak és igazságtalannak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése