Te nem tudod, milyen jó nélküle

Ez az utolsó bejegyzésem. Mindent leírtam, ami nyomta a lelkemet. Itt az ideje a pozitív gondolatoknak.

Ha szóbeli bántalmazóval élsz, lehet, hogy most úgy érzed, nem tudsz élni nélküle. Én is így éreztem. Ez két dolog miatt lehet: 1. mert szereted, 2. mert azt érezteti Veled, hogy alkalmatlan vagy mindenre, legfőképpen az önálló életre, vagy az életre őnélküle. Vagy mindkettő. De tudnod kell, Te is mindent meg tudsz csinálni, amit mások meg tudnak.

Én még csak gondolni sem mertem arra, milyen lenne az élet nélküle, de most, hogy már nem vagyunk együtt, minden teljesen megváltozott:

Jókedv, béke, nyugalom és szeretet van a házban

Megvalósíthatjuk az ötleteinket anélkül, hogy megakadályozná vagy leszólná azokat

Nem ébredek fel az éjszakai falási rohamaira

Együtt lehetünk a gyerekekkel, nem különít el bennünket egymástól

Nincs feszültség

Nincs félelem
Nincs fájdalom

Nincs ordítozás

Nincs veszekedés

Nincs hazugság

Nincs bizonytalanság

Nincs sírás

Nincsenek rémálmok

Nincs káromkodás

Nincs trágár beszéd

Nincs becsmérlés

Nincs hibáztatás

Nincs vádaskodás

Nincs titkolózás

Nincsenek be nem tartott ígéretek

Esélyünk van egy jobb életre, olyanra, amit megérdemlünk.

Vége

Mások hibáztatása

"Mások hibáztatása ellenségeket teremt. Az, akit hibáztatsz, elutasítja a vádakat, számtalan bizonyítékot hoz fel ártatlansága mellett, és neheztelni fog rád. A barátai védeni fogják, és ők is az ellenségeiddé válnak. Még a saját barátaidnak is elege lesz a panaszkodásodból, és eltávolodnak tőled. A „keserűség gyökere” (ld. Zsidók 12:15) egyre csak terjed, sokakat megfertőz, és minden még rosszabb lesz. Mások hibáztatása ragályos. A kárhoztatás kárhoztatást szül. Belerángatod a családodat is, így aztán ők is szenvednek. „Ne tarts barátságot a haragos természetűvel, és ne járj együtt a heveskedővel, mert megszokod ösvényeit, és magadnak állítasz csapdát!” (Példabeszédek 22:24-25). Állítsd meg! Ne ragaszd rá gyötrődésedet és hibás működésedet azokra, akik szeretnek! Mások hibáztatása függőséget okoz. Rákapunk arra az érzésre, amit akkor érzünk, amikor másokat hibáztatunk, magunknak pedig mentséget találunk. Ez befolyásolja haragunkat, rávesz arra, hogy a felelősség áthárításban ne lássunk semmi rosszat. A panaszkodás egyre könnyebben fog menni, a probléma megoldása pedig egyre csak távolodik. Mint minden más függőségre, erre is igaz, hogy egyre több és több kell belőle a kívánt hatás eléréséhez. Rászoksz, hamarabb, mint gondolnád, és gyakorlott, sőt megrögzött „hibáztatás-alkoholista” leszel. A hibáztatás szabotálja a bocsánatot. Nem tudsz megbocsátani valakinek, ha közben elítéled őt és neheztelsz rá."

Forrás: www.maiige.hu

Kihagytam Chicagót, Máltát és kétszer Svájcot

A belföldi utakat már nem is említem.

A munkám révén sok lehetőségem nyílik bel- és külföldi utazásokra egyaránt. Nem volt ez másként akkor sem, amikor megismerkedtem a szóbeli bántalmazóval. Az első külföldi utam, amit már az ő párjaként egyedül kellett megtennem, Spanyolországba vezetett. Nem éreztem jól magam, hiányzott. Szerettem volna vele megosztani ezt az élményt.

Ezt néhány belföldi út követte, melyek rendszerint hétvégére estek. Ezeken sem vettem részt már akkora lelkesedéssel, mint azelőtt.

A következő utazás néhány év múlva lett volna esedékes, egyenesen az USA-ba, Chicagóba kellett volna repülnöm. Addig csak Európában utazgattam, nagy lehetőség lett volna. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból azonnal visszautasítottam a felkérést. Szerencsére a lányom nyolcadikos ballagásával egy időbe esett, így nem volt nehéz kibújni alóla.

2011. januárjában - a szóbeli bántalmazás nyílttá válása után - új munkahelyre kerültem, ahol közölték, hogy nincs apelláta, utazni kell. Mit volt mit tenni, beleegyeztem. Egy új munkahelyen nem nagyon lehet ellenkezni. Éppen akkor volt az éves utazás időpontja, amibe én már nem "fértem be", így a következőig 1 évet várni kellett. Elérkezett az utazás előkészítésének időszaka, és a feszültség bennem nőttön-nőtt. Az utazást megelőző értekezleten már páni félelem uralkodott bennem az utazással kapcsolatosan. A főnöknőm, akinek valami hihetetlen antennái vannak az ilyesminek az észleléséhez, rákérdezett. Bevallottam neki, hogy nem szeretnék utazni. Ledöbbent, nem értette, de elfogadta. Egy kollégám ment helyettem Svájcba.

A következő évben, a máltai útra már meg sem említették, hogy menjek, úgyis tudták, mi lesz a válasz. Így volt ez tavaly is, az újabb Svájci úttal.

Ilyenekkel hitegettem magamat és másokat:

"Van énnekem jobb dolgom is, mint hétvégén dolgozni."

"A világ legcsodálatosabb helyén lehetek, miért menjek máshová?"

"Minél több időt szeretnék a családommal tölteni, úgyis keveset vagyunk együtt"

Valójában azonban rettegtem itt hagyni a gyerekeket a szóbeli bántalmazóval...

Mások előtt dicsekszik azzal, amit négyszemközt leszól

A szóbeli bántalmazó - miközben folyamatosan célozgatott rá, hogy nem kellene a kreatív tevékenységemre annyi időt szánnom, a végén pedig már követelte, hogy ne havonta, csak negyedévente jelenjenek meg a munkáim, és helyette végezzek olyan házi- és ház körüli munkát, ami addig az ő feladata volt, mert neki már nincs kedve hozzá - rendszeresen dicsekedett a munkáimmal az ismerőseinek és a rokonainak, és mutogatta nekik a honlapomat.

Mások előtt azt is előszeretettel hangoztatta, hogy milyen jól be tudom osztani a pénzt, milyen jól tudok spórolni, és az egészről nyilvántartást vezetek, valójában azonban fokozatosan kivette a pénzügyek intézését a kezemből, a nyilvántartásomat pedig minden hónapban leszólta, és kijelentette, hogy egy "sz*r" az egész.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"Érdekes módon azok a bántalmazók, akik amúgy rendszeresen lekicsinylik partnerüket, mások előtt gyakran dicsekszenek velük, - mintha valamilyen tulajdonukkal dicsekednének."

Kerékpározás

Amikor a szóbeli bántalmazó idén januárban közölte, hogy az élete unalmas és szürke, és szeretne többek között sportolni is, de én nem engedem. Ennek az volt az oka, hogy tavaly nyáron elszakadt focizás közben az Achilles-ína, megoperálták, hosszadalmas rehabilitációs kezelés következett, és az orvos elmondta nekem, hogy nem futhat, nem focizhat, nem teniszezhet, fallabdázhat, és hasonlókat sem csinálhat. Amit szabad: úszás, kerékpározás. Nem tudom, neki is elmondta-e, de amikor én mondtam neki, hogy ezt mondta az orvos, azt értékelte úgy, hogy én nem engedem, hogy ő sportoljon.

Ősszel beszereztünk két kerékpárt, hogy majd milyen sokat fogunk együtt kerékpározni. Amikor kitavaszodott, szóba hoztam a dolgot. Azt mondta, azért nem akar velem kerékpározni, mert én nem tudom tartani vele a tempót, és ha neki meg kell állnia, akkor kihűlnek az izmai.

Mivel mindenképpen javítani szerettem volna a kapcsolatunkon, és minőségi időt együtt tölteni, kértem, hogy azért próbáljuk meg. Egyszer el is mentünk, de persze az emelkedőn lemaradtam. Ő feltekert a dombtetőre, majd demonstratíve megállt, és várt, amíg odaértem. Akkor megjegyezte: "Na, látod, erről beszéltem." Mondtam neki, hogy az is egy megoldás, hogy ne kelljen várnia, hogy visszabiciklizik hozzám, aztán megint előre. Azt mondta, hogy ez neki eszébe se jutott.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"Gyengédség és elutasítás

A gyengédség annak tudata, hogy szeretnénk a másikkal megosztani egy kívánt állapotot. A gyengédség érzése táplálja az életkedvet.

Az elutasítás annak tudata, hogy e törekvésünket visszautasították. Az elutasítás érzése gyengíti az életkedvet."

"A bántalmazó közönyét, kritikáit, semmibevevését és egyéb hasonló viselkedését az áldozat elutasításként éli meg - mintha ezekben a helyzetekben nem tudna megfelelni társa színvonalának. Az elutasítás azt sugallja, hogy ő valamilyen módon elfogadhatatlan és érdektelen. Az ismételten megélt elutasítás zavarodottságot és bizonytalanságot szül."

Mióta elhagyott, sokat kerékpározok egyedül is, meg a fiammal, mert szeretem, és szerintem nem megy rosszul.

Fegyver beszerzését tervezgette

A szóbeli bántalmazó többször említette, hogy ha leköltözünk vidékre, akkor be fog szerezni egy lőfegyvert. Én ez ellen tiltakoztam, mert törvényszerű, ha fegyver van, az előbb-utóbb elsül. Pláne, hogy gyerekek is laknak a házban, sok olyan balesetről lehet hallani, amikor véletlenül elsül egy fegyver, és egy gyerek megsérül vagy meghal. Nagyon veszélyes dolognak tartottam. Erre mindig azt válaszolta, hogy el lesz zárva, és nem fogja használni. "Akkor meg minek?" - kérdeztem. "Hát, a betörők ellen." - hangzott a válasz. Erről eszembe jutott az az eset, amikor az a híres sportoló tévedésből megölte a feleségét, mert betörőnek nézte éjszaka.

Semmi kétségem nincs afelől, hogy előbb-utóbb be is szerezte volna. Egyszer szerzett egy fegyvert egy ismerősének egy másik ismerősén keresztül. A szemem láttára adta át neki. A fegyvervásárló egyébként verni szokta az élettársát.

A tetováltatást is évekig tervezgette, aztán egyszer csak előállt vele, és megcsináltatta. Azt mondta, "úgysem fogja látni senki." Már az első héten azzal jött haza, hogy mennyire tetszik a kollégáinak a tetoválása.

Attól tartok, ez lett volna a fegyverrel is. 

A fegyverről szóló részek ebben a könyvben:

"Fegyverbirtoklás, fegyverhasználat: Amennyiben a bántalmazó fegyvert birtokol (akár legálisan akár illegálisan), értelemszerûen megugrik a fegyverrel elkövetett erőszakos cselekmények kockázata."

"Ha vannak fegyverek a lakásban, meg kell találni a módját azok eltávolításának."

"A fegyvert magához venni annak, akinek nincs erre engedélye, bűncselekmény, még akkor is, ha ezt megelőzésből teszi."

"Anyád"

Kosztolányi Dezső szerint a tíz legszebb magyar szó: 

"láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír"

A szóbeli bántalmazó gyakran szidta a gyerekeket rám hivatkozva, ilyenkor mindig ilyeneket mondott nekik: "anyád kérte, hogy..." "anyád is megmondta, hogy..."

Mivel ilyenkor mindig emelt hangon és ingerülten beszélt, ezért az "anyád" szó úgy hangzott a szájából, mint egy szitokszó. Tudatosodásom hajnalán, amikor már olvastam Patricia Evans Szavakkal verve című könyvét, megkértem, hogy ha a gyerekekkel beszél, ne azt mondja, hogy "anyád", hanem nevezzen így: "édesanyád" vagy "anyukád". Persze nem vette figyelembe a kérésemet, és továbbra is "anyázott".

Amikor elmondta a gyerekeknek, hogy elköltözik, akkor is így mondta: "anyátok". Mivel akkor már úgyis minden mindegy volt, közbeszúrtam: "édes...". Arra a félórára képes volt figyelni rá. Azóta hála istennek nem beszélt a gyerekekkel.

Mások határainak megsértése vagy tiszteletben tartása

A szóbeli bántalmazó sok dolog tekintetében hangoztatta: majd ő elintézi. Aztán, amikor kiderült, hogy mégsem tudja elintézni, akkor könnyedén kijelentette: ezt majd XY megcsinálja neki. Aztán persze kiderült, hogy XY-nak erről teljesen más véleménye van, és esze ágában sincs megtenni neki ezt vagy azt a szívességet.

Amikor ilyeneket beszélt, gyakran elgondolkodtam, vajon én kérnék-e bárkitől ekkora szívességet, vagy megtennék-e bárkinek ekkora szívességet. Egyszerűen nem tudta felmérni, hogy hol vannak a határok. Mi az, amit elvárhat az emberektől, és mi az, amit nem. Valószínűleg ezért gondolhatta azt is, hogy velem bármit megtehet, pláne, hogy nem ütközött ellenállásba, és mind kijjebb és kijjebb tolta a határt, mígnem egyszer már olyan messzire merészkedett, hogy minden határon túlment.

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"az egyik fél egyértelműen átlépi a szokványos rossz kommunikáció és az egyértelmű szóbeli erőszak közötti határt."

Nem kell a púder (?)

De, igen, kell. A szóbeli bántalmazó azt mondta, ne használjam, mert attól mitesszeres a bőröm. Ezért nem használtam. Most újra használom, mert senki nem tiltja meg. Ennyi.