Miért?

Ebben a blogban a saját tapasztalataimat osztom meg Veled, aki még csak most gondolkodsz azon, hogy vajon mit csinálsz rosszul, hogyan tudnál javítani az életeden, de minden eddigi próbálkozásod kudarcot vallott. Hogy miért teszem mindezt? Azért, hogy értelmet adjak mindannak, ami velem történt. És ez az értelem a másokon való segítés. Így könnyebb elviselnem a "miért pont velem történt ez?" érzését.

Az objektív valóságot pedig Patricia Evans: Szavakkal verve című könyve szolgáltatja a saját tapasztalataimhoz. Nem bátorítalak és nem biztatlak semmire, mert minden élethelyzet más és más. Csupán segíteni szeretnék Neked, hogy felismerd azt a jelenséget, ami körülvesz, amiben élsz, és még csak nem is tudsz róla: a szóbeli bántalmazást.

2014. július 18., péntek

Kihagytam Chicagót, Máltát és kétszer Svájcot

A belföldi utakat már nem is említem.

A munkám révén sok lehetőségem nyílik bel- és külföldi utazásokra egyaránt. Nem volt ez másként akkor sem, amikor megismerkedtem a szóbeli bántalmazóval. Az első külföldi utam, amit már az ő párjaként egyedül kellett megtennem, Spanyolországba vezetett. Nem éreztem jól magam, hiányzott. Szerettem volna vele megosztani ezt az élményt.

Ezt néhány belföldi út követte, melyek rendszerint hétvégére estek. Ezeken sem vettem részt már akkora lelkesedéssel, mint azelőtt.

A következő utazás néhány év múlva lett volna esedékes, egyenesen az USA-ba, Chicagóba kellett volna repülnöm. Addig csak Európában utazgattam, nagy lehetőség lett volna. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból azonnal visszautasítottam a felkérést. Szerencsére a lányom nyolcadikos ballagásával egy időbe esett, így nem volt nehéz kibújni alóla.

2011. januárjában - a szóbeli bántalmazás nyílttá válása után - új munkahelyre kerültem, ahol közölték, hogy nincs apelláta, utazni kell. Mit volt mit tenni, beleegyeztem. Egy új munkahelyen nem nagyon lehet ellenkezni. Éppen akkor volt az éves utazás időpontja, amibe én már nem "fértem be", így a következőig 1 évet várni kellett. Elérkezett az utazás előkészítésének időszaka, és a feszültség bennem nőttön-nőtt. Az utazást megelőző értekezleten már páni félelem uralkodott bennem az utazással kapcsolatosan. A főnöknőm, akinek valami hihetetlen antennái vannak az ilyesminek az észleléséhez, rákérdezett. Bevallottam neki, hogy nem szeretnék utazni. Ledöbbent, nem értette, de elfogadta. Egy kollégám ment helyettem Svájcba.

A következő évben, a máltai útra már meg sem említették, hogy menjek, úgyis tudták, mi lesz a válasz. Így volt ez tavaly is, az újabb Svájci úttal.

Ilyenekkel hitegettem magamat és másokat:
"Van énnekem jobb dolgom is, mint hétvégén dolgozni."
"A világ legcsodálatosabb helyén lehetek, miért menjek máshová?"
"Minél több időt szeretnék a családommal tölteni, úgyis keveset vagyunk együtt"

Valójában azonban rettegtem itt hagyni a gyerekeket a szóbeli bántalmazóval...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése