A szőnyeg és az ernyő

Azt vettem észre - már régebben, még mielőtt egyáltalán tudomást szereztem volna arról, hogy létezik szóbeli bántalmazás - hogy a szóbeli bántalmazó úgy egyáltalán nem vigyáz arra, amije van. Ez nem tartozik a bántalmazás tárgykörébe, csupán egy jellemhiba.

Például, sütött süteményt, aztán betette a konyhaszekrénybe, és akkor jutott eszébe legközelebb, amikor már megpenészedett. Egyet se ettünk belőle.

Befogadtunk és megmentettünk az éhhaláltól egy kandúr cicát. Többször felhívtam rá a figyelmét, hogy vigyázzon, nehogy elgázolja, mert mindig elénk jött, amikor hazaértünk. Egyszer nem voltam ott, persze halálra gázolta.

Évekig tervezgettük és építgettük a közös házunkat, beköltöztünk, majd 20 hónap múlva lelépett.

Ugyanígy nem vigyázott a szerelmünkre sem. Udvarolt, a tenyerén hordott, mindennel körülvett, kényeztetett és én boldog voltam. Aztán tönkretette...

Patricia Evans könyve így ír erről:

"Ha Ön nehézségekkel küzd párkapcsolatában, talán most elgondolkodik: "Hogyan tehetném a kapcsolatomat kölcsönösen támogató és empatikus kapcsolattá?" Fontos azonban tudnia, hogy ezt a fajta párkapcsolatot egyedül nem lehet ilyenné tenni. Az efféle kapcsolat egy közösség megteremtéséről szól, s ezért senki sem tudja egymaga létrehozni. "Kettőn áll a vásár." Viszont éppen azért, mert az ilyen kapcsolat közösségről szól, bármelyik fél egyedül is lehetetlenné teheti."

Én úgy tekintettem a szerelmünkre, mint egy ernyőre, ami fölénk borul, és felfogja a világ mocskát. Ő viszont úgy tekintett rá, mint egy szőnyegre, amin állunk, és minden külső és belső bajt engedett ráhullani:

Az ernyőről leperegnek az esőcseppek, és megvédi az alatta állókat, a szőnyeg viszont mindent magába szív, ami nem a rajta állókra hullik.